About fiduciary securities again (in Hungarian)

Gazdaság és Jog, 3/2005. page 13-18

Ismét a fiduciárius biztosítékokról

Hálásak vagyunk Leszkoven Lászlónak, hogy vitába szállt a fiduciárius biztosítékokkal, ezen belül a biztosítéki célú vételi joggal kapcsolatos nézeteinkkel, hiszen meggyőződésünk, hogy csak jó viták eredményeként tudunk megnyugtató eredményre jutni ebben a nem könnyű kérdésben. Éppen ez volt a célja korábbi cikkeink közzétételének, és annak is, hogy tovább vitatjuk a fiduciárius biztosítékok helyét jogunkban.

Álláspontunk lényege, hogy – a speciális zálogjogi szabályozás létére tekintettel – elvileg problematikus a tulajdonjog és a hozzá kapcsolódó különböző intézmények (tulajdon-átruházás, tulajdonjog-fenntartás, feltételes tulajdon-átruházás, vételi jog és engedményezés) biztosítéki célú felhasználása. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen törekvések alapvető célja olyan dologi biztosíték létesítése, amely esetében nem érvényesülnek azok a zálogjog körében kimunkált, hitelezői jogokat korlátozó szabályok, amelyek célja, hogy a hitelező, az adós és az adós többi hitelezője érdekei kiegyensúlyozottan érvényesüljenek. A gyakorlatban leginkább a vételi jog és az engedményezés biztosítéki célú alkalmazása terjedt el, bírósági határozatok is elsősorban ezekkel kapcsolatban ismeretesek. E két intézménnyel kapcsolatos bírói gyakorlat eltérően alakult: míg engedményezés esetén a biztosítéki cél akadályát képezi az átruházó hatás érvényesülésének, vételi jog esetén a bíróságok a biztosítéki jelleget nem ítélték problematikusnak (talán azért, mert ez utóbbi döntésekre nem felszámolási helyzetben került sor?). Mi úgy gondoljuk, hogy mindkét intézmény közelebbi vizsgálata megerősíti a fiduciárius biztosítékokkal szembeni elvi fenntartásainkat. Leszkoven általában sem osztja ezeket az aggályokat, a vételi jog biztosítéki célú alkalmazásával kapcsolatban pedig különösen nem lát elvi problémát. Amint majd látni lehet, Leszkovennek sok megállapításával egyetértünk, az azokból levont következtetésekkel azonban általában nem.

Kiindulásként, egyetértünk Leszkovennel abban, hogy a biztosítéki tulajdon-átruházás (ezt a fogalmat tágan használva beleértjük a vételi jog biztosítéki célú létesítését is) érvénytelenné nyilvánítása vagy akár a zálogjog körében kialakult elveknek az e biztosítéki formákra való kiterjesztése a szerződéses szabadság korlátozását jelenti. Az alapvetően megvizsgálandó kérdés ezért véleményünk szerint az, hogy indokolt-e (és, ha igen, akkor pontosan milyen területeken és mértékben) a dologi biztosítékok terén korlátozni a szerződéses szabadságot. Ez igen közel áll ahhoz a kérdéshez, hogy a dologi biztosítékoknak kizárólagos formája-e a zálogjog, vagy pedig a felek – a tulajdonjog intézményének különböző formákban való felhasználásával – szabadon létesíthetnek olyan további dologi biztosítékokat, amelyekben nem érvényesülnek a zálogjogban kimunkált elvek. Ennek, a fiduciárius biztosítékokra általában vonatkozó kérdésnek a megválaszolását követően vizsgáljuk meg, vajon helyt állóak-e Leszkovennek a biztosítéki célú vételi jog védelmében felhozott érvei.
Versengő dologi biztosítékok

Jogalkotási hiányosság

Egyetértünk Leszkovennek azzal a megállapításával is, hogy jogunk nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, amely szerint dologi biztosíték kizárólag zálogjog formájában lenne létesíthető. Ennek értékelésében azonban eltérő az álláspontunk. Míg Leszkoven ebből arra következtet, hogy ugyanaz a cél (dologi biztosíték adása) különböző eszközökkel érhető el, mi jogbizonytalanságot eredményező jogalkotási hiányosságnak érzékeljük azt, hogy jogunk nem rendezi a zálogjog viszonyát az egyéb jogintézményekhez.

A zálogjog mint korlátolt dologi jog a jogfejlődés terméke, a tulajdonjog biztosítéki célú alkalmazásán alapuló gyakorlat fonákságaival szemben, tudatos jogalkotás eredményeként kialakított dologi jogi intézmény. Lényege és rendeltetése, hogy egyensúlyt teremt az adós és a hitelező érdekei között; miközben a jogosult számára hatékony, dologi hatályú kielégítési jogot nyújt, ez a jog járulékos és kizárólag a biztosított követelés kielégítésére korlátozódik, ezt meghaladóan meghagyja az adós tulajdonosi jogait. A zálogjog megalkotásával viszont a jogalkotó lépéskényszerbe került: ha nem akarja könnyen kikerülhetővé tenni a zálogjog szabályait, választania kell a logikailag kínálkozó két lehetőség közül: megtiltja a tulajdonjog biztosítéki célú alkalmazását vagy a legfontosabb szabályokat kiterjeszti, annak formájától függetlenül, minden dologi biztosítékra. A jogalkotó egyiket sem választotta, hanem hallgatott a kérdésről. Ez azonban jogértelmezési bizonytalanságot eredményez.

Jogértelmezési bizonytalanság

Leszkoven és a bírósági ítéletek egy jelentős része, a szerződéses szabadságból kiindulva, a biztosítéki célt elismerik érvényes tulajdon-átruházási jogcímként. A fiduciárius biztosítékok támogatói is érzékelik azonban, hogy ez a megközelítés önmagában nem biztosítja az ügylet biztosítéki jellegének megfelelő érvényesülését, sőt több tekintetben azzal összeegyeztethetetlen eredményre vezet, ezért megfogalmaznak bizonyos (az érték objektív megállapítására, elszámolásra stb. vonatkozó) kiegészítő követelményeket. Hatályos jogunkban azonban nem létezik a biztosítéki jog illetve a biztosítéki ügylet konkrét jogi formától elvonatkoztatott, funkcionális természetű szabályozása, ezért a zálogjog keretében kimunkált követelmények a fiduciárius biztosítékok esetében nem érvényesülnek (éppen ez e biztosítéki megoldások alkalmazásának a fő oka). Ezek a követelmények idegenek mind az adott esetben alkalmazott ügylettípus szabályaitól, mind pedig a felek szándékától, ezért azok érvényesülése csupán teoretikus kívánalom, nem pedig az ügylet érvényességi kelléke. (Feltehetően ezzel a problémával függ össze az az ellentmondás is, hogy Leszkoven, miközben egész írása amellett érvel, hogy a biztosítéki célú vételi jog intézménye a hatályos szabályozás alapján rendben van, cikke zárásaként, a felmerülő problémák kezelésére javasolja a „korrekt kötelemlétesítést és tisztességes joggyakorlást megkövetelő szabályok” kodifikálását.)

Az imént ismertetett tendencia mellett érvényesül az a szemlélet is, amely a biztosítéki tulajdon-átruházást nem ismeri el érvényes ügyletnek. Erre szolgálnak például azok a korábbi cikkeinkben hivatkozott bírósági ítéletek, amelyek megtagadják az engedményezéstől annak legfontosabb joghatását – azt, hogy az engedményezett követelés az engedményező vagyonából átkerül az engedményesébe ‑, ha az engedményezés célja biztosíték nyújtása. Ez azért lényeges fejlemény, mert a biztosítéki átruházások leggyakoribb formája az engedményezés, és szépen nyomon követhető, hogyan alakult ennek az intézménynek a bírói megítélése. A joggyakorlat kezdetben nem vette figyelembe az engedmény biztosítéki jellegét, majd pedig, amikor szembesült ennek a felszámolási eljárásokban jelentkező súlyos következményeivel, akkor már nem hagyta figyelmen kívül, sőt meghatározó szerepet tulajdonított az – amúgy az absztrakt ügyletek egyik tipikus eseteként számon tartott – engedményezés jogcímének.

Mindezek alapján a fiduciárius biztosítékok legitim volta melletti, a szerződéses szabadságból levezetett érvek nem megnyugtatóak, továbbra is helytállónak érezzük annak felvetését, hogy érvényesek-e a fiduciárius biztosítékok, megfelelően érvényesül-e az ilyen ügyletekben a biztosítéki jelleg. Mivel a zálogjogon kívül nincs garancia a biztosítéki jellegből fakadó követelmények érvényesülésére, hatályos jogunkban a zálogjogot nem lehet a választható jogi eszközök egyikeként a jogalkotó olyan ajánlásának tekinteni, amelytől a felek szabadon eltérhetnek és atipikus dologi biztosítékokat is létrehozhatnak. A zálogjog maga a dologi biztosíték. Ezzel ellenkező értelmezés feleslegessé tenné a zálogjog speciális, nagyrészt eltérést nem engedő szabályozását.

Szabályozási lehetőségek

A modern korban tudomásunk szerint két jogalkotó tett eleget a – zálogjognak a jogrendben való megjelenése nyomán kialakuló helyzetből fakadó – szabályozási kényszernek, egyúttal megmutatva a szabályozás számára logikailag lehetséges két utat is. Az új holland Ptk kimondja, hogy a biztosítéki cél a tulajdon-átruházásnak nem érvényes jogcíme, ezzel a zálogjogot teszi az egyetlen elismert dologi biztosítékká. Az amerikai UCC funkcionalista megközelítést választott, hallgatólagosan elismeri, hogy dologi biztosíték többféle jogintézmény felhasználásával létesíthető, azonban a dologi biztosíték létesítésére irányuló ügyleteknek, azok jogi formájától függetlenül, csak abban az esetben adja meg a kívánt joghatást, ha megfelelnek bizonyos, éppen a zálogjogból ismert követelményeknek. Ez utóbbi szemlélet érvényesülését láthatjuk a nemzetközi színtéren, ezt javasolja a Law Commission, az angol törvényhozás számára, és ez jelenik meg az EU pénzügyi biztosítékokra vonatkozó irányelvében is. Mindkét megoldásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai: a zálogjog kizárólagossága esetén elhatárolási problémák vetődnek fel, és korábban legitimnek elismert ügyletek (pl. lízing, faktoring) érvényessége válik kérdésessé, a funkcionális szabályozás viszont nehezen lenne beilleszthető az ettől eltérő szemléletű kódexbe. Most azonban nem is az a legfontosabb kérdés, hogy a két megoldás közül melyik a jobb, hanem annak tudatosítása, hogy valamelyik irányba lépni szükséges, mert különben az eredmény vagy jogbizonytalanság, vagy pedig a zálogjog erodálódása lesz, amelyek egyike sem kívánatos.

A polgári jogi kodifikáció során ‑ vagy a zálogjog kizárólagossága, vagy pedig a biztosítéki jog funkcionális jellegű szabályozása révén ‑ biztosítani kell, hogy a dologi biztosítékok körében teljes körűen érvényesüljeneka zálogjog keretében kimunkált elvek és követelmények.
A vételi jog mint biztosíték
Nem célunk megismételni azokat a közismert problémákat, amelyekkel a gyakorlatban (és nem ritkán a napi sajtóban is) találkozni lehet a vételi jog biztosítéki alkalmazása során, hanem az intézmény természetéből fakadó alapvető problémákra koncentrálunk. Ezek a következők: sérül a lex commissoria tilalma, nem érvényesülnek az ügylet biztosítéki jellegéből fakadó olyan alapvető követelmények, mint az elszámolási kötelezettség és a nyilvánosság, továbbá lehetővé teszi a biztosíték tárgyának kivonását a felszámolási eljárásból, ezzel minden más hitelezőt megelőző kielégítési elsőbbséget biztosítva. Leszkoven szerint ezek a problémák nem léteznek, vagy, ha igen, akkor azok nem a konstrukció lényegéből, hanem csak a hibás gyakorlatból fakadnak.

A biztosítéki vételi jog fiduciárius jellege

Leszkoven kiinduló állítása, hogy hibás a biztosítéki célú vételi jogot a fiduciárius biztosítékok körében tárgyalni, mert a vételi jog bár dologi hatályú, de nem dologi jog, és nem érvényesül a fiduciárius biztosítékoknak az a sajátossága, hogy a hitelező „többet kap”, mint amennyi a biztosítéki jogviszonyból szigorúan következne. Miközben természetesen nem vitatjuk sem a vételi jog kötelmi jellegét, sem pedig azt, hogy a biztosítéki vételi jog kevesebb jogot ad a hitelezőnek, mint a szűken vett biztosítéki tulajdon-átruházás, azt gondoljuk, hogy ez nem meghatározó az ügylet fiduciárius jellege és különösen jogpolitikai kezelése szempontjából. A tulajdon-átruházás helyett vételi jog alkalmazásának oka elsődlegesen nem a hitelezői önmegtartóztatás, hanem a kétszeres átruházással illetve általában a tulajdonosi pozícióval járó terhek elkerülése. A vételi jog biztosítéki alkalmazásának célja, hogy a hitelező tulajdonosi pozícióból tudja követelését rendezni, de ténylegesen tulajdonosi pozícióba csak akkor kerüljön, ha szükségessé válik az igényérvényesítés. Amint ez a későbbiekből remélhetőleg kiderül, a hitelező a biztosítéki célú vételi jog esetében is számos tekintetben „többet kap”, mint amennyi a biztosítéki jogviszonyból szigorúan következne (a vételi jog ingatlan-nyilvántartási bejegyzése nem tünteti fel a vételi jog biztosítéki jellegét, ennek következtében éppen harmadik személyek irányában nem tárul fel e jog valódi természete, a hitelező elszámolási kötelezettség nélkül megszerzi a dolog tulajdonát stb.). Ezért nem alaptalan ezt az ügyletet is a fiduciárius biztosítékok körében tárgyalni, a vételi jog biztosítéki célú alkalmazása ugyanazokat a problémákat veti fel, mint a fiduciárius biztosítékok általában.

Lex commissoria

Szűken véve, a lex commissoria tilalma annyit jelent, hogy a zálogjog nem lehet a zálogtárgy feletti tulajdonjog megszerzésének jogcíme. Egyetértünk azonban Leszkovennek azzal a kiinduló megállapításával, hogy a lex commissoria tilalma nem öncélú, hanem az adós érdekét védi. Ebből azonban számunkra nem e tilalom szűkítése, hanem tág értelmezése következik. A lex commissoria tilalmának – a zálogjog több más szabályával együtt – rendeltetése annak megakadályozása, hogy a hitelező a biztosítékul szolgáló dolgot sajátjaként használja, azzal kapcsolatban a hitelezői követelés érvényesítésén túlmenően bármilyen egyéb érdeket érvényesítsen, a biztosítéki jogviszonyból fakadóan az adós rovására gazdagodjon. Ebből következően minden olyan biztosítéki ügylet tilos és a tágan felfogott lex commissoria tilalmának a sérelmét jelenti, amelynél az igényérvényesítés során nem érvényesül a biztosíték valóságos piaci értéke és a hitelező mentesül az elszámolási kötelezettség alól, függetlenül attól, hogy milyen jogi forma szolgál biztosítékul. Az előzőekből következően, a vételi jog biztosítékként való alkalmazását nem tartjuk kevésbé problematikusnak akkor, ha önmagában, zálogjog nélkül áll, mint, ha a vételi jog kikötésére zálogjog mellett kerül sor. Nem értünk egyet tehát azzal, hogy zálogjog hiányában a lex commissoria tilalmának a megsértése illetve megkerülése fel sem merülhet, azaz a vételi jog alapján, adásvétel címén való tulajdonszerzés nem sérti a lex commissoria tilalmát.

Fontos szempont, hogy amikor az adós érdekéről beszélünk, abba bele kell érteni az adós többi, esetleg biztosítékokkal nem rendelkező hitelezőjének az érdekét is. A biztosítéki jog szabályozásának célja végső soron azoknak a játékszabályoknak a meghatározása kell, hogy legyen, amelyek az adós fizetésképtelensége esetén meghatározzák az egymással versengő hitelezők játékterét, végső soron azt, hogy a rendelkezésre álló vagyonból kinek mennyi jut. (Ha nincsenek versengő hitelezők, akkor valójában nincs szükség hitelezési biztosítékra, hiszen a hitelező zálogjog nélkül is tud végrehajtási vagy felszámolási eljárást kezdeményezni a követelésének kielégítése érdekében.) Éppen ebből következik, hogy a zálogjog legfontosabb szabályai nagyrészt nem diszpozitív, hanem általános érvényesülést kívánó közjogi jellegű rendelkezések. A kérdés tehát az, hogy olyanként értelmezzük-e hatályos jogunkat, illetve a kodifikáció eredményeként olyan rendszert kívánunk-e létrehozni, amelyben a hitelezők egységes szabályok szerint versenyeznek, vagy pedig olyant, amelyben az egyes hitelezők, az alkalmazott jogi megoldásoktól függően eltérő kezelésben részesülnek, azaz, a hitelezők versenye mellett helyt adunk-e a jogintézmények versenyének is.

Opció kontra biztosíték

Leszkoven két alapvető állítása a következő: az ügylet jogszerűségét az opció alapján létrejövő adásvételi szerződés keretében kell vizsgálni, és az adásvételi szerződés létrejöttekor fenn kell állnia az értékegyensúlynak (lényegében ez biztosítja az elszámolási kötelezettség teljesülését), ennek hiánya az adásvételi szerződés érvénytelenségéhez vezethet. Úgy gondoljuk, hogy egyik állítás sem helytálló, mindkettő az opciós ügylet természetének félreértését mutatja, és egyúttal a vételi jog biztosítéki célú alkalmazásával kapcsolatban hibás következtetésekhez vezet.

Egy opciós ügylet jogszerűségét elsősorban nem az annak alapján létrejövő adásvétel, hanem az alapul szolgáló opciós szerződés feltételei alapján kell vizsgálni. Leszkoven cikkében szó sincs magáról az opciós szerződésről, pedig az opciós ügylet és az opciós adásvétel sajátosságainak megértése csak az opciós szerződés vizsgálata alapján lehetséges. Az opciós szerződés egy olyan visszterhes ügylet, amelyben a főszolgáltatás a vételi jog megalapítása, az ellenszolgáltatás pedig az opciós díj, amelyet az opció jogosultja fizet az opció által biztosított egyoldalú lehetőségért. A vételi jog biztosítéki célú alkalmazása esetén mindkét szolgáltatás tekintetében alapvető problémák merülnek fel.

Az opciós szerződés – az opció kikötése és lehívása közötti időben érvényesülő piaci mozgások bizonytalanságán alapuló – spekulatív ügylet. Az opció jogosultja arra spekulál, hogy az opció létesítésekor kikötött vételár a lehívás időpontjában alacsonyabb lesz a piacon érvényesülő vételárnál, és ennek következtében a vételi jog gyakorlása révén haszonra tesz szert. Az opció vagyoni értékkel rendelkező jog, amely a pénzpiacon önmagában is adásvétel tárgya. Spekulatív jellegéből adódóan, a veszteség illetve a nyereség – a pénzpiacon kívüli alkalmazás eseteiben is ‑ az opciós ügylet természetes velejárója. Az ügylet spekulatív eleme a különböző kereskedelmi szituációkban eltérő mértékben lehet jelen, de valamilyen mértékű jelenléte az említett időkülönbségből adódóan szükségszerű. A spekulatív elem jelentősége annál nagyobb, minél hosszabb időre szól az opció, illetve minél inkább ki van téve az opció tárgya a piaci hatásoknak. Ebből következik, hogy az opciós adásvétellel kapcsolatban nem áll fenn a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenértékűségének követelménye. Az egész pénzpiac összeomlását eredményezné az, ha azon az alapon meg lehetne támadni az opciós adásvételeket, hogy az opció lehívásának időpontjában a vétel tárgyát képező részvény értéke magasabb volt, mint az a vételár, amelyet a felek az opció létesítésekor kikötöttek, és amelyen ennek alapján az adásvételi szerződést létrehozták.

Az opció spekulatív természete ellenkezik az ügylet biztosítéki jellegéből fakadó alapvető követelményekkel, a biztosítéki jogviszonyban ilyen jellegű spekulációnak nincs helye. Az ügylet biztosítéki jellegével összeegyeztethetetlen az, hogy a hitelező a biztosíték érvényesítése révén a hitelügylettel össze nem függő extra haszonra tegyen szert. A vételi jog szabályai – a zálogjogtól eltérően és éppen a vételi jog természetéből fakadóan – nem nyújtanak garanciát az ilyen jellegű spekuláció érvényesülése ellen. Nem helytálló tehát az az álláspont, hogy a vételi jog biztosítéki célú alkalmazása esetén – feltéve, hogy az opciós adásvétel a rá vonatkozó szabályoknak megfelel – teljesülnek a hitelezési biztosítékokkal szembeni alapvető követelmények is. Az opciós és a biztosítéki ügylet eltérő természetéből eltérő érvényességi követelmények fakadnak, ami az egyik esetén természetes, az a másiknál elfogadhatatlan. Leszkoven és a vételi jog biztosítéki célú alkalmazhatóságát elvileg elfogadó bírói ítéletek alapvető hibája, hogy nem ismerték fel a két ügylet alapvetően eltérő, egymással összeegyeztethetetlen természetét.

Az előbbiek mellett a biztosítéki célú opciós ügylet minősítése szempontjából érdekes körülmény, hogy ezekben az esetekben az opció megszerzője nem fizet díjat. Az opció nyújtása, biztosítéki jellegéből következően, egy alapügylethez kapcsolódik, amelyben a főszolgáltatás a hitelnyújtás, ennek ellenértéke a kamat és az adós által fizetendő egyéb díjak. Az opció a hitel nyújtásának feltétele, de nem ellenértéke. A hitelező tehát az opciót ellenérték nyújtása nélkül szerzi meg, annak ellenére, hogy az opció vagyoni értékű jog, amelyért a piaci gyakorlatban díj jár, és a felek jogviszonyából nyilvánvalóan hiányzik az ajándékozási szándék. Természetesen, ha az opció biztosíték, akkor nincs szükség ellenértékre. Ha azonban azt állítjuk, hogy a biztosítéki opció a „hagyományos” opció szabályai szerint meg kell, hogy álljon a saját lábán, akkor az ellenérték hiánya az ügyletnek megmagyarázhatatlan és súlyos hibája, amely szintén alátámasztja, hogy a biztosítéki célú vételi jog nem kezelhető tisztán az opciós ügylet szabályai alapján.

Elszámolási kötelezettség

Az előzőekből következik az arra a kérdésre adandó válaszunk is, hogy a vételi jog szabályai biztosítják-e a biztosítéki jogviszonyban feltétlenül szükséges elszámolási kötelezettség teljesülését. Leszkoven szerint „korrekt elszámolási kötelezettség” rögzítése esetén a biztosítéki vételi jog jogszerű. A cikkből nem egyértelmű, de úgy tűnik, hogy Leszkoven az elszámolási kötelezettség alatt tulajdonképpen az értékarányos vételár megállapítását érti. Egyetértően idézi az országgyűlési biztos jelzáloghitelezéssel kapcsolatos jelentésének az ingatlanérték „objektív” megállapításával kapcsolatos követelményeket megfogalmazó részét, és hozzáteszi: az ezzel ellentétes gyakorlat az opciós szerződés érvénytelenségét eredményezheti. A jelentésnek ezek a megállapításai a hitelfedezeti érték megállapítására vonatkoznak, amely azonban elsősorban nem az opciós vételár, hanem a nyújtható hitel mértékének meghatározása szempontjából releváns. Egyébként is, a vételár „reális”, „objektív” meghatározása az opció létesítése idején csak az adott időpontra nézve lehetséges; nincs olyan szakértő, aki biztosan meg tudná mondani bármely dolog jövőbeni árát.

Az opciós ügyleteknél – ezen ügyletek alapvetően spekulatív jellege miatt – nem létezik sem a Leszkoven által feltételezett „reális forgalmi értéken történő elszámolás kötelezettsége”, sem pedig a vételár értékarányosságára vonatkozó követelmény. A felek az opció létesítésekor meghatározzák azt a vételárat, amelyen az opció gyakorolható, az opció jogosultja a megfelelő időben eldönti, él-e az opciós jogával, és ha igen, megteszi az ezt kifejezésre juttató jognyilatkozatot, amellyel létrejön az adásvételi szerződés. Ezt követően mindkét részről már csak a teljesítés van hátra. Elméletileg elképzelhető olyan megoldás, amely az ügylet részévé teszi az elszámolást, például azáltal, hogy az opciós vételárat nem rögzítik előre, hanem az adásvételi szerződést a vételi jog gyakorlásának időpontjában érvényesülő forgalmi értéken hozzák létre (amely forgalmi értéket egy vagy több szakértő bevonásával állapítanak meg), vagy azáltal, hogy a jogosultat kötelezik a megszerzett dolog értékesítésére, és az így elért vételár alapján történő utólagos elszámolásra. Ezek a megoldások azonban idegenek az opciós ügylet természetétől, a vételi jog hatályos szabályai alapján az elszámolási kötelezettség nem tekintethető az ügylet érvényességi kellékének.

Az eddigiek kiegészítéseként felhívjuk a figyelmet arra, hogy biztosítéki ügylet esetén az értékarányosság egyébként sem lenne helytálló mérce. Kereskedelmi ügyletek alku során jönnek létre, és ennek eredményeként az ügyleti feltételek szinte mindig eltérnek az egyik fél javára és a másik kárára az adott piaci helyzetben elvileg elérhető optimálistól. Egy bizonyos, nem jelentéktelen mértéken belül ez nem képezheti alapját az ügylet megtámadásának; az értékarányosság mint követelmény valójában csupán a „feltűnően nagy értékkülönbség” hiányát jelenti. Biztosíték érvényesítése esetén azonban az ilyen jellegű és mértékű haszon illetve veszteség is megengedhetetlen, idegen az ügylet céljától. Ezért alapvető követelmény, hogy a biztosíték értékesítésére piaci feltételek között, gondos tulajdonostól elvárható ésszerű módon, és az adóssal való teljes körű elszámolás mellett kerüljön sor. Ettől eltérő megoldásnak csak körültekintő szabályozás alapján lehet helye, tipikusan olyan esetekben, amikor a biztosíték értéke objektív módon megállapítható (amint ez megfelelően tükröződik az óvadékra vonatkozó új szabályozásban).

Ebben az összefüggésben térnénk vissza a vételi jog átruházhatóságával kapcsolatos problémára, amellyel kapcsolatban Leszkoven válasza az, hogy a zálogjog is átruházható (természetesen a biztosított követeléssel együtt). Ez a válasz azonban megint figyelmen kívül hagyja a két jogviszony alapvető különbségét. A zálogjog esetében, éppen a szigorú elszámolási szabályok miatt, a zálogjogosultnak nincs speciális érdekeltsége abban, hogy a zálogjog érvényesítését erőltesse, ha egyéb ésszerű megoldás is kínálkozik. A vételi jog esetében azonban, feltéve, hogy „nyerő” pozícióban van, a jogosultnak a vételi jog gyakorlásához fűződő érdeke függetlenedhet a hitelezői érdektől, sőt azzal szemben is érvényesülhet. A két helyzet közötti alapvető különbség tehát az, hogy vételi jog gyakorlását olyan szempontok motiválják, amelyeknek egy biztosítéki jogviszonyban nem szabad, hogy helyük legyen. Pontosan ezt, a hitelviszonnyal össze nem függő érdeket kell a biztosítéki jogviszonyokból kizárni. A vételi jog szabályai alapján azonban erre nincs lehetőség.

Nyilvánosság

Leszkoven a nyilvánosság hiányára vonatkozó kifogásunkra azt a választ adja, hogy a gyakorlatban az ingatlanon alapított vételi jogot általában, éppen a hitelező érdekében, bejegyzik az ingatlan-nyilvántartásba. Ezt a választ nem tartjuk megnyugtatónak, két szempontból sem. Egy többé-kevésbé kialakult gyakorlat nyilvánvalóan nem helyettesítheti a konstitutív hatályú bejegyzést. Talán még ennél is lényegesebb azonban, hogy jelenleg, ha sor kerül is a bejegyzésre, az nem a valóságnak megfelelő helyzetet tükrözi. Nem létezik ugyanis jogunkban olyan kategória, hogy biztosítéki célú vételi jog, ezért a nyilvántartás csupán vételi jogot fog feltüntetni. Alapvető különbség az üzleti és a biztosítéki célú vételi jog között, hogy az előbbi esetében az opció jogosultja jogi szempontból szabadon dönt arról, hogy gyakorolja-e a vételi jogot (gazdasági szempontból természetesen meghatározó a piaci viszonyok alakulása), a biztosítéki vételi jog viszont járulékos jellegű, gyakorlása feltételhez, a biztosított fizetési kötelezettség elmulasztásához kötött. Az ügylet biztosítéki jellegéből az a követelmény adódik, hogy az adós jogosult legyen egyoldalúan „visszaváltani” a biztosítékul szolgáló vételi jogot, tartozásának megfizetése esetén legyen jogosult a vételi jog törlésére. Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés nem tartalmazza a vételi jog járulékos és feltételes jellegét, ezáltal az adós helyzetét rosszabbnak, terhét súlyosabbnak mutatja, mint amilyen valójában. Ez önmagában is hátrányos az adós számára, a hátrány súlyosabb annál, mint amit az ügylet biztosítéki jellege feltétlenül megkövetel, továbbá ebben a gyakorlatban sérülnek az ingatlan-nyilvántartás közhitelűségéhez és a forgalom biztonságához fűződő érdekek.

Felszámolás

Leszkoven azt az aggályunkat, hogy a biztosítéki vételi jog alkalmazása kivonja a fedezetet a felszámolási eljárásból, azzal véli elintézettnek, hogy a vételi jog tárgya, ha az opciót az eljárás megindítása előtt gyakorolták, nem tartozik a felszámolási vagyonba. Magunk részéről ezt az értelmezést kétségesnek tartjuk. Egyrészt a vételi jog gyakorlása egy egyoldalú jognyilatkozat megtételét jelenti, amelynek eredményeként létrejön az adásvételi szerződés, a tulajdonjog azonban még nem száll át, ahhoz a dologi jogi hatályú átruházó ügylet is szükséges. Ameddig erre nem került sor, a vevő csupán egy kötelmi igénnyel rendelkezik, amellyel kapcsolatban felvetődik, hogy nem áll-e fenn a felszámoló felmondási illetve a hitelezők megtámadási joga. Másrészt pedig, ha el is tekintünk ezektől a megtámadási lehetőségektől, akkor is érdemes emlékezni arra, hogy miként alakult a biztosítéki célú engedményezés sorsa a felszámolási eljárásban. Nem látjuk azt a különbséget, amely a biztosítéki célú vételi jogot megvédené a hasonló bírói minősítéstől.

Ha azonban a jogi helyzet tényleg az lenne, hogy a biztosítékul szolgáló dolog kikerül a felszámolási vagyonból, akkor az a kérdés vetődne fel, hogy mi teszi indokolttá illetve elfogadhatóvá azt a különbséget, amely a vételi jog és a zálogjog között e tekintetben fennáll. Mindezzel nem kívánunk állást foglalni azzal kapcsolatban, hogy a zálogjog csődjogi kezelése hatályos jogunkban megfelelő-e, csupán azt vetjük fel, hogy megengedhető-e, hogy ‑ mindaddig, amíg a zálogjogra az adós fizetésképtelensége esetén speciális szabályok vonatkoznak, amelyek a zálogjog érvényesítése elé eljárásjogi és anyagi korlátokat szabnak ‑ ugyanazt a gazdasági célt szolgáló, csupán más, ebből a szempontból nem szabályozott jogi formában létrehozott dologi biztosíték a felszámolásra tekintet nélkül érvényesíthető legyen.
Záró gondolatok
A tulajdonjog és az ahhoz kapcsolódó intézmények fiduciárius jellegű, biztosítéki célú alkalmazására a jogtörténetben és a mai gyakorlatban egyaránt számtalan példa van. A mai magyar jogban a fiduciárius biztosítékok alkalmazásának elsődleges célja, hogy a hitelező, egy nem szabályozott forma alkalmazásával, erősebb, hatékonyabban érvényesíthető biztosítékhoz jusson, mint a zálogjog. Ezt az által éri el, hogy a fiduciárius biztosítékok esetében nem érvényesülnek azok az eltérést nem engedő szabályok, amelyek a zálogjog esetében – az érdekek kiegyenlítése érdekében – korlátozzák a hitelező jogait. A fiduciárius biztosítékok megítélése szempontjából – az elvi aggályok mellett – alapvető jelentőségű, hogy ezek az ügyletek a zálogjog kógens szabályainak megkerülésére irányulnak. Úgy gondoljuk, hogy hatályos jogunkban jogbizonytalanságot eredményez a zálogjog és az egyéb, atipikus dologi biztosítékok viszonyának tisztázatlansága. Megítélésünk szerint a fentiek irányadóak a biztosítéki vételi jogra is, amely valójában sem a vételi jog, sem pedig a biztosítéki jog szabályainak, alapelveinek nem felel meg, és fokozottan ad visszaélésre alkalmat a hitelező számára.

A polgári jogi kodifikáció során megkerülhetetlen feladat a fent jelzett jogbizonytalanság megszüntetése. Ennek során el kell dönteni, hogy a jogalkotás a zálogjog kizárólagosságát vagy pedig a több fajta dologi biztosíték lehetőségének elismerését és egységes szabályozását választja. Ez a döntés meghatározó jelentőségű, abban az értelemben, hogy alapvetően befolyásolja a zálogjogra illetve a funkcionálisan felfogott biztosítékra vonatkozó szabályozás tartalmát és módját. A fent jelzett jogalkotás eredménye – a választott megoldástól függetlenül – olyan kell, hogy legyen, amely a zálogjog keretében megfogalmazott alapelvek érvényesülését a dologi biztosítékok teljes körében biztosítja.

Végezetül hangsúlyozzuk, hogy a tulajdonjogi intézményeknek a zálogjoghoz képest privilegizált eredményre vezető biztosítéki célú felhasználhatósága elleni érvelésünk nem a hatályos zálogjogi szabályozás érintetlenül hagyását szolgálja. Fontos feladat annak tisztázása, hogy melyek azok az előnyök, amelyeket a hitelezők a biztosítéki tulajdon-átruházás különböző formái révén ki akarnak használni, majd pedig annak megvizsgálása, hogy ezek a törekvések mennyiben jelentenek a hatályos szabályozással szembeni jogos kritikát. A vita jellegéből adódóan ebben az írásban a hangsúly a zálogjogi szabályozás adósvédelmi elemein volt. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az egész intézmény alapvető célja a hatékony hitelezői igényérvényesítés jogszerű kereteinek biztosítása. Csak akkor léphetünk fel jó szívvel az adósvédelmi rendelkezések megkerülésére irányuló törekvésekkel szemben, ha meggyőződtünk arról, hogy a zálogjogi szabályozás kielégíti a jogos hitelezői igényeket.