A kölcsönszerződés sajátos vonásai (II. rész)

Gazdaság és Jog, 2017/2.

A hitelezési kockázat

A kölcsönügylet előzőekben írt elemeiből fakad a hitelezési kockázat, amely egyúttal az az elem, amelyben a legkézzelfoghatóbb és legkarakteresebb módon nyilvánul meg a kölcsönügylet sajátossága a klasszikus használati kötelmekhez képest. Mind a bérlet, mind pedig a kölcsön esetén a szolgáltatást nyújtó fél kockázata az ügylet két eleméből fakad: egyrészt abból, hogy a szolgáltatás tárgya kikerül a szolgáltatás nyújtójának felügyelete és uralma alól, másrészt pedig abból az időkülönbségből, amely a szolgáltatás tárgyának átadása (a bérlő birtokba helyezése illetve a kölcsön folyósítása) és visszaadása között eltelik. Bérlet esetén azonban az ügylet tartama alatt a bérlet tárgya végig a bérbeadó tulajdonában és a bérlő birtokában van, a kockázati tényezők pedig elsősorban a szolgáltatás tárgyának nem megfelelő használatával kapcsolatosak. Ezzel szemben kölcsön esetén a kockázat természete a használat sajátos formájával függ össze, amelynek következtében a hitelező elveszíti a kölcsönadott dolog tulajdonjogát, és az nem marad meg a kölcsönvevő tulajdonában sem. A kölcsönszerződés adósa ezért törlesztési kötelezettségének, a bérlettől eltérően, nem akkor tud eleget tenni, ha megfelelően őrzi a kölcsönkapott dolgot, hanem ha azt jól használja fel (költi el), továbbá általában is jól gazdálkodik, és ennek eredményeként megfelelő fizetőképességgel rendelkezik, azaz rendelkezésére áll vagy elérhető számára tartozásának összege. Ennek hiányában az adós nem tud eleget tenni törlesztési kötelezettségének, amely a hitelező számára veszteséget eredményez. E veszteség kockázata beáll a kölcsön folyósításával, és az adós jövendőbeli gazdasági helyzetének alakulásával kapcsolatos bizonytalanságok függvényében alakul. A hitelezési veszteségtől való félelem tartja vissza az emberek többségét a kölcsönnyújtástól, és a hitelezési veszteség kezelésének képessége különbözteti meg, egyebek mellett, az üzletszerűen hitelezési tevékenységet végző intézeteket a laikusoktól. A kölcsön tárgyának elhasználható jellege és ezen belül a pénz gazdasági szerepe ezért azt eredményezi, hogy a hitelező által a kölcsönnyújtás keretében nyújtott szolgáltatásnak – a kölcsön tárgyának az adós részére való átengedése mellett és azzal szoros összefüggésben – lényeges elemét képezi a hitelezési kockázat vállalása.

Irreverzebilis szolgáltatás

A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma az érvénytelenség jogkövetkezményeiről szóló 1/2010. (VI. 28.) PK véleményben úgy foglalt állást, hogy „Az eredeti állapot helyreállítása csak dolog tulajdonának átruházására irányuló szerződések esetén lehetséges, amelyek eredetileg mindig reverzibilisek.” (kiemelés – G.I.). Az ezen a körön kívül eső, azaz nem tulajdonátruházásra irányuló szolgáltatások eredetileg is irreverzibilisek, amelyek esetén az eredeti állapot helyreállítása fogalmilag kizárt. Ebből az állásfoglalásból fakad a PK vélemény 3. pontjának az a megállapítása, amely szerint „Az eredeti állapot helyreállítása csak természetben történhet.”, és ez a szabály épült be az eredeti állapot helyreállításáról szóló új törvényi rendelkezésbe is [Ptk. 6:112. § (1) bek.].

A döntő kérdés tehát az, hogy a kölcsönszerződés tulajdonátruházásra irányuló szerződés-e. Amint a fentiekben kifejtettük, a tulajdonátruházás a kölcsönszerződésnek fogalmi eleme, azonban nem jellegadó szolgáltatása, azaz a kölcsönügylet célja nem ez. A kölcsön tehát nem tulajdonátruházásra irányuló szerződés, és ez az oka annak, hogy az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges.

Egyetértek tehát Darázzsal abban, hogy kölcsönszerződés esetén az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges, mert a kölcsönügylet révén nyújtott szolgáltatás irreverzibilis jellegű (eredeti irreverzibilitás). Ugyanakkor, mivel eltérően határozzuk meg e szolgáltatás lényegét, eltérően magyarázzuk annak irreverzibilis jellegét is. Darázs szerint e szolgáltatás lényege az, hogy a kölcsönnyújtó a kölcsönösszeget meghatározott ideig a kölcsönvevő rendelkezése alatt hagyja, és csak e meghatározott időtartam leteltekor követeli vissza (Darázs, 14.). Ez a magyarázat – a kölcsönszerződés tartalmával kapcsolatos nézeteltéréstől függetlenül – nem kielégítő, hiszen a kölcsönszerződés érvénytelenségének vagy megszüntetésének talán legfontosabb következménye éppen az, hogy a kölcsönnyújtót nem köti ez a kötelezettségvállalás, jogosult a kölcsönadott pénz összegének visszafizetését követelni.

Felfogásunk szerint a kölcsönszerződés alapján nyújtott főszolgáltatás a pénz használatra (felhasználásra, elköltésre) való átadása az adós részére, és ezzel összefüggésben az adós fizetésképtelenségével kapcsolatos kockázat vállalása. A kölcsön folyósításával megnyílik az adós számára a pénz használatának a lehetősége, és beáll a kölcsönnyújtó számára a hitelezési kockázat; e lehetőség és e kockázat mindaddig fennáll, ameddig a kölcsön törlesztésére nem kerül sor. Önmagában a pénz visszafizetése azonban nem jelenti az eredeti állapot helyreállítását, hiszen a visszafizetésre az érvényes és az eredeti feltételek szerint megvalósuló kölcsönügylet esetén is sor kerül. A törlesztés nem teszi meg nem történtté azt, hogy a kölcsön időtartama alatt az adós a kölcsönkapott pénzt használhatta, és ebből fakadóan, fennállt a hitelezőnek az adós fizetésképtelenségével kapcsolatos kockázata. A kölcsön törlesztése megszünteti mind a használat lehetőségét, mind pedig a kockázat fennállását. A megszűnés azonban csak a jövőre nézve következik be, nem teszi meg nem történtté ezek korábbi fennállását, így nem eredményezi az eredeti állapot helyreállítását.

Egy analóg eset: a rendhagyó letét

Fentebb bemutattuk, hogy milyen alapvető változást eredményez a letéti szerződés struktúrájában az, ha annak közvetett tárgya helyettesíthető dolog. Említettük azt is, hogy a kölcsön analitikailag a bérlethez áll közel, leginkább rendhagyó bérletnek tekinthető. A kölcsön esetén is a letéthez hasonló változás figyelhető meg a bérleti ügyletben. A letéti szerződés jellegadó szolgáltatása más dolgának megőrzése (Ptk. 6:360. §). E szolgáltatás megvalósítása érdekben a letéti ügylet során szétválik a birtok és a tulajdon: a letett dolog tulajdonosa (többnyire) a szolgáltatást igénybe vevő letevő, birtokosa pedig a letéteményes. Rendhagyó letét esetén azonban a letett dolog átkerül a letéteményes tulajdonába, akit rendelkezési jog illet meg felette (Ptk. 6:367. §). A tulajdonjog és ezzel együtt a rendelkezési jog megszerzése szigorúan véve nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a letéteményes őrzési kötelezettségével. Ennek ellenére, az ügylet alapstruktúrája változatlan marad abból a szempontból, hogy rendhagyó letét esetén is a szolgáltatás nyújtója a letéteményes, és a szolgáltatás lényege továbbra is az őrzés, bár annak egy módosult formája: a letéteményes köteles készen állni arra, hogy a letett dolgot (pontosabban a letettel megegyező fajtájú és mennyiségű dolgot) a letevő rendelkezése szerint kiadja [Ptk. 6:364. § (1) bek.]. A letevő számára tehát továbbra is él az őrzési szolgáltatás, számára nincs jelentősége annak, hogy időközben a letéteményes azt használhatja és el is idegenítheti, és ennek következtében nem magát az általa letett dolgot kapja vissza.

Ugyanezt látjuk pénzletét esetén. A pénz tipikusan helyettesíthető dolog, az egyes pénzegyedek teljes mértékben felcserélhetőek egymással, ezért a pénzletét tipikusan rendhagyó letét. Ez teszi lehetővé például azt, hogy a készpénzben elhelyezett letétet a letéteményes oly módon „őrizze”, hogy bankbetétként helyezi el. A betétként való elhelyezés szigorú értelemben nem tekinthető a letett pénz (dolog) őrzésének, mivel a betét elhelyezője átruházza a pénz tulajdonjogát és birtokát a bankra, amely jogosult azt saját gazdálkodása körében felhasználni (elkölteni, befektetni). A betétesnek, az adott esetben a letéteményesnek, a befizetett pénzre vonatkozó tulajdonjog helyett csupán hitelezői követelése áll fenn a betétet elfogadó bankkal szemben. Ez a betéti követelés azonban elég biztonságos és likvid ahhoz, hogy a letéteményes eleget tudjon tenni annak a kötelezettségének, hogy a letevő részére, annak rendelkezésére, kiadja a letett pénz összegét. Ez eredményezi azt, hogy a felek a betétként való elhelyezést elfogadják a letett összeg őrzésének.

A letét tárgya ingó dolog (Ptk. 6:360. §), a rendhagyó letét tárgya pedig ezen belül helyettesíthető dolog (Ptk. 6:367. §). Ennek megfelelően a pénzletét tárgya dologi formában megjelenő pénz. Ugyanakkor az a követelmény, hogy a letét tárgya kizárólag dolog lehet, nem akadálya annak, hogy a letét elhelyezésére a letéteményes bankszámlájára való befizetés vagy átutalás formájában kerüljön sor. Ezt éppen a letét rendhagyó jellege teszi lehetővé, és nem más, mint annak a folyamatnak a leegyszerűsítése, amelynek során a letevő készpénzben átadja a pénzt a letéteményesnek, aki betétként elhelyezi azt a bankjánál.

A rendhagyó letét itt írt módosulásai ellenére sem mondjuk azt, hogy a letét tárgya a számlapénz, továbbra is áll az, hogy követelés nem, csupán dolog lehet letét tárgya. Igaz ez abban az esetben is, ha egy adott ügyletben dologi készpénz ténylegesen nem jelenik meg (Gárdos István: Kié a pénzem? Wolters Kluwer Budapest, 2016. 195-239.).

A rendhagyó letét áttekintése alapján azt állapíthatjuk meg, hogy az ügyletbe belekerülnek olyan elemek, amelyek elvileg összeegyeztethetetlenek annak eredeti fogalmával és struktúrájával; ennek ellenére, gyakorlatilag az ügylet megőrzi rendeltetését, a felek ügyleti célja változatlan marad, és – az egyes alkotó elemek módosulása ellenére – lényegét tekintve meg is valósul.

Kölcsönnyújtás banki közvetítéssel

A tulajdonátruházásnak és a használati jognak a kölcsönügyletekben betöltött szerepével kapcsolatban a legjelentősebb kihívást a pénzkölcsönnek azok az esetei jelentik, amelyekben a kölcsönvevő nem közvetlenül készpénzt kap kézhez, hanem bankszámláján jóváírásként jelenik meg a kölcsön összege. Korunkban a bankok és egyéb fizetési szolgáltatók nélkülözhetetlen szerepet játszanak a hitel- és pénzforgalomban. A pénzügyi intézmények közreműködésével megvalósuló fizetések nagyságrendje messze meghaladja a készpénzfizetésekét, és természetesen a pénzkölcsönök túlnyomó többségét is bankok nyújtják. Fontos ezért tisztán látni azt, hogy a bankok által betöltött közvetítő szerep milyen változást eredményez a különböző pénzügyletekben, e cikk témája szempontjából pedig a pénzkölcsön jogi természetében.

Darázs a banki fizetés sajátos jellemzőit annak az álláspontjának az alátámasztására használja fel, hogy „a pénzkölcsönszerződés esetén a kölcsönvevő fogalmi szinten nem szerez tulajdont a kölcsönösszeg felett. […] [A tulajdonátruházás a]z esetek döntő részében még fogalmilag vagy technikailag sem jelenik meg.” (Darázs, 13. o.; kiemelés az eredetiben). Konkrétan arról van szó, hogy „ha a kölcsönadó bankszámlára való befizetéssel, vagy átutalással, vagy bankszámlán történő jóváírással teljesíti a kölcsön nyújtását, akkor a kölcsönvevő nem szerez dologi jogi értelemben tulajdont a kölcsönösszeg felett. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a kölcsönadó és a kölcsönvevő megállapodása alapján a kölcsönadó a kölcsönösszeget közvetlenül egy harmadik személy részére teljesíti bármilyen módon, hiszen ilyen esetben a kölcsönvevő szintén nem szerez tulajdont a kölcsönösszeg felett.” (Darázs, 12. o.)

Úgy gondolom, hogy a bankok közreműködése a fizetések lebonyolításában, és így a kölcsön folyósításában ennél árnyaltabb megközelítést igényel. Önmagában az a körülmény, hogy a kölcsön folyósítására irányuló fizetési ügylet végeredménye jóváírás a kölcsönvevő bankszámláján, nem jelenti azt, hogy a kölcsön folyósítása során nem valósul meg a kölcsönadott pénz tulajdonjogának az átruházása. A banki közvetítéssel megvalósuló fizetéseknek számos formája van. Ezek részletes vizsgálata nélkül, érdemes közelebbről megvizsgálni a törvény által kiemelt két alapesetet valamint azt, amikor ugyanaz a bank a kölcsönnyújtó és a számlavezető. A legegyszerűbb közvetett fizetési mód az, amikor a pénzt a kedvezményezett számláját vezető banknál, a kedvezményezett számlája javára fizetik be; ettől némileg eltér az az eset, amikor a fizetésre átutalás útján kerül sor [Ptk. 6:42. § (1) bek.]. Az előzőeket ki kell egészíteni azzal, hogy a pénzkölcsönök döntő részét bank nyújtja, és a bankkölcsön folyósítására többnyire a kölcsönnyújtó bank által vezetett bankszámlán való jóváírásként kerül sor. E jóváírás se befizetésnek, sem pedig átutalásnak nem tekinthető; a bank a kölcsönszerződésből fakadó fizetési (folyósítási) kötelezettségét oly módon teljesíti, hogy jóváírja a kölcsön összegét a kölcsönvevő bankszámláján.

A fizetésnek, adott esetben pedig a kölcsön folyósításának befizetés illetve átutalás útján való teljesítése megegyezik abból a szempontból, hogy a fizetésre közvetlenül nem a jogosult, hanem az ő bankja részére kerül sor. A két eset abból a szempontból is egyezik, hogy a bank a fizetési ügyletben a fizetés kedvezményezettjének képviselőjeként működik közre: a fizetés a bankhoz, de meghatározott számlatulajdonos javára érkezik, és a bank a fizetést a kedvezményezett számlatulajdonos nevében fogadja el [Ptk. 6:395. § (2) bek.]. Darázs tehát helyesen ismeri fel a fizetések közvetített jellegét, azonban helytelenül jár el akkor, amikor a bank képviselői pozícióját figyelmen kívül hagyva, a bankszámlára való befizetést lényegében azonosnak tekinti azzal, mikor a fizetést egy harmadik személy részére teljesítik. A kedvezményezett meghatalmazottja nem tekinthető harmadik személynek, a hozzá teljesített fizetés a kedvezményezett részére való teljesítést jelent.

A bankszámlára való befizetés jogi értékeléséhez kiindulásként érdemes – a legközönségesebb szerződéstípus, az adásvétel példáján – felidézni, hogy általában milyen hatása van annak, ha a teljesítésre a jogosult képviselőjéhez kerül sor. Adásvételi szerződés alapján az eladó az adásvétel tárgyát képező dolog tulajdonjogának átruházására köteles [Ptk. 6:215. § (1) bek.]. Ha a vevő egy harmadik személyt megbíz azzal, és meghatalmaz arra, hogy az adásvétel tárgyát az eladótól átvegye (Ptk. 6:274. §), az eladó szolgáltatását úgy teljesíti, hogy a megvásárolt dolgot a vevő képviselőjeként eljáró személy birtokába adja [Ptk. 5:38. § (1) bek.], és e birtokátruházással az adásvétel tárgyát képező dolog tulajdonjogát átruházza a vevőre [Ptk. 6:11. § (1) bek.]. Önmagában az a körülmény, hogy a teljesítésre „közvetlenül” nem a jogosult, hanem a jogosult képviseletében eljáró harmadik személy részére kerül sor, nem eredményez változást az ügylet természetében; a tulajdonátruházás ez esetben is megvalósul, mégpedig úgy, hogy a tulajdont „közvetlenül” a vevő szerzi meg.

A bank útján megvalósuló fizetés jogi értelmezésének elősegítése érdekében azonban érdemes az átruházott dolog tulajdonjogának további alakulását is figyelemmel kísérni. Ez tipikusan eltérően alakul aszerint, hogy a szolgáltatás tárgya helyettesíthetetlen vagy helyettesíthető dolog-e. Helyettesíthetetlen dolog megvásárlása esetén a vevő, a meghatalmazott személlyel szemben egyrészt tulajdonosként, másrészt pedig a megbízási jogviszony alapján fellépve követelheti dolga birtokának kiadását [Ptk. 5:9. § (1) bek. és 6:279. §]. Ha viszont az adásvétel tárgya helyettesíthető dolog, akkor – a felek megállapodása illetve a meghatalmazott eljárása függvényében – kétféleképpen alakulhat a tulajdonjogi helyzet. Az egyik lehetőség az, hogy a vevő, lényegében a zárt letét szabályainak megfelelően, elkülönítve őrzi az átvett dolgot, mindaddig, amíg ki nem adja megbízójának. Ebben az esetben a dolog tulajdonosa – az eladó teljesítésétől a megbízottól való átvételig – folyamatosan a vevő. A másik lehetőség, hogy a megbízó, a vásárolt dolgot mintegy rendhagyó letétként kezelve, összekeveri a saját tulajdonában lévő azonos fajtájú dolgokkal, és a sajátjaként használja (fogyasztja). Ebben az esetben, az átvételt és összekeverést követően, ő válik a dolog tulajdonosává, és a megbízóját nem tulajdoni igény, hanem fajlagos kötelmi követelés illeti meg a vásárolttal azonos fajtájú és mennyiségű dologra (Ptk. 6:367. §). Ez valósul meg például abban az esetben, ha az adásvétel tárgya 1 kg jonatán alma, és az átvétel során a vevő helyett annak képviselője kár el, akinek azonban megtetszik az eladó által kínált termék, ezért magának is kér belőle 1 kg-t, majd pedig odanyújtja kosarát, és az eladó beletölt 2 kg almát. A kosárban összekeverednek a vevő és a megbízott almái, így többé már nem azonosíthatóak a két fél tulajdonát képező egyedek (még inkább ez a helyzet, ha a meghatalmazott el is fogyasztja az összekeveredett almák egy részét). Egyedi azonosíthatóság hiányában tulajdonjogról nem beszélhetünk, ezért a vevőnek tulajdonjogi igény helyett csupán 1 kg almára vonatkozó követelése van a megbízottjával szemben.

A vizsgált példában az, hogy a vevőnek nem áll fenn tulajdonjoga, nem önmagában annak a következménye, hogy nem személyesen, hanem képviselő útján járt el. A tulajdonjog elenyészése akkor és azzal következett be, amikor a vevő és a képviselője tulajdonát képező almák, azaz azonos fajtájú, különböző tulajdonban álló helyettesíthető dolgok, összekeveredtek a kosárban, és ezáltal azonosíthatatlanná váltak az egyes tulajdonosok tulajdonát képező egyedek.

A bankszámlára való befizetés alapvetően megegyezik az előzőekben írt esettel. A fizető fél, adott esetben a kölcsön folyósítója nem közvetlenül a jogosult, hanem annak meghatalmazott képviselőjeként eljáró bank részére teljesíti a fizetést. A tisztánlátás érdekében fontos megkülönböztetni a szűken vett fizetési ügyletet a folyószámla- illetve betéti jogviszonytól, amely meghatározza, hogy mi lesz a sorsa a fizetett összegnek. A fizetési ügylet a fizető fél és a fizetés kedvezményezettje illetve az ő képviseletében eljáró bank között megy végbe, a betéti jogviszony viszont a bank és a – fizetési ügyletben jogosultként szereplő – számlatulajdonos között áll fenn. A fizetési ügylet lezárul akkor, amikor a fizető fél a kedvezményezett képviselőjeként eljáró bank részére átadja az összeget; a fizető fél ezáltal teljesíti a kedvezményezettel szembeni kötelezettségét, lerója tartozását. Az már nem tartozik rá, hogy a bank a kedvezményezett számlatulajdonossal fennálló jogviszonya keretében mit csinál az átvett pénzösszeggel.

A megbízási szerződés általános szabályai alapján a meghatalmazottat kiadási és elszámolási kötelezettség terheli megbízójával szemben (Ptk. 6:279. §). A számlavezető bank azonban egy különleges megbízott: a fizetés kedvezményezettjével mint számlatulajdonossal fennálló jogviszony sajátossága következtében jogosult a megbízója részére hozzá érkezett összeget betétként kezelni [Ptk. 6:395. § (2) bek.]. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a kapott összeget összekeverheti többi saját pénzével, és gazdálkodása során sajátjaként felhasználhatja, így különösen fizethet vele (Ptk. 6:390. §). E jogosultságok másik oldalaként a bankot ugyanakkor a számlatulajdonosával szemben az a kötelezettség terheli, hogy – részére illetve rendelkezésének megfelelően – fizetéseket teljesítsen. A bank, e kötelezettsége elismeréseként, a kapott összeget jóváírja a számlatulajdonos számláján.

A fizető fél, a bank pénztárába való befizetéssel, az alma eladójával egyezően, teljesíti a kedvezményezettel szembeni, pénz tulajdonjogának átruházására, azaz fizetésre vonatkozó kötelezettségét; a jogosult pedig, a pénz képviselője általi átvételével, meg is szerzi annak tulajdonjogát, azonban, azzal, hogy a bank pénztárosa a kapott pénzt beteszi a kasszába, a bank tulajdonát képező többi pénz közé, azonnal el is veszíti az éppen, hogy megszerzett tulajdonjogot. Ezt követően a számlatulajdonosnak csupán meghatározott összegre szóló kötelmi követelése áll fenn a bankkal szemben. Ez a követelés, jogi természetét illetően, alapvetően megegyezik a helyettesíthető dolog meghatalmazott részére való szolgáltatása esetén a jogosultat a meghatalmazottal szemben általában megillető fajlagos követeléssel.

A bankszámla-követelés azonban rendelkezik egy olyan sajátossággal, amely gyakorlati szempontból különlegessé teszi, és minden egyéb követeléstől megkülönbözteti. E sajátosság a bank speciális gazdasági funkciójából, különösen a banknak a fizetési forgalomban betöltött szerepéből fakad. A számlatulajdonos és a számlavezető bank közötti jogviszony alapján a számlatulajdonos, a javára mutatkozó folyószámla-egyenleg terhére, a banktól nem csupán készpénzfizetést igényelhet, hanem fizetési megbízást is adhat részére [Ptk. 6:395. § (1) bek.]. Tekintettel arra, hogy a banki folyószámlán jóváírt összeg bármikor készpénzre átváltható valamint közvetlenül is felhasználható fizetések teljesítésére, a számlatulajdonos a számláján történt jóváírást a neki járó fizetés teljesítéseként, a számlán jóváírt összeget pedig pénzzel egyenértékű vagyontárgynak, fizetési eszköznek tekintheti. Ezért e bankszámla-követelést mind a hétköznapi életben, mind pedig a közgazdasági irodalomban pénznek tekintik, olyan pénznek, amely csupán megjelenési formájában különbözik a készpénztől (számlapénz) (Gárdos: I.m. 50-60.).

Tehát egyfelől igaz az, amit Darázs ír, hogy a számlatulajdonos nem tulajdonosa a számláján nyilvántartott összegű pénznek (Darázs, 12. o.; de ugyanezért jogi szempontból hibás a „folyószámlán lévő pénz” megfogalmazás is, hiszen a folyószámla nem egy polc, amin pénzt tartanak, és a bank birtokában nincs is a folyószámlán szereplő összegnek megfelelő készpénz, amellyel kapcsolatban a tulajdonjog kérdése egyáltalán felvethető lenne). Másfelől azonban az adós részéről – a pénznek a bank részére való átadásával – a fizetés mégis megtörtént, mégpedig pénz tulajdonjogának átruházása útján. Kizárólag a fizetés kedvezményezettje mint számlatulajdonos és a számláját vezető bank közötti jogviszonyba tartozó – az adós teljesítését nem érintő – kérdés, hogy a bank a kapott összeget, ahelyett, hogy letéteményesként megőrizné és kiadná a kedvezményezett számára, jogosult betétként kezelni, azaz, visszafizetési kötelezettség mellett, sajátjaként használni.

A kölcsönösszeg bankszámlára való befizetése tehát – sem a hitelező és az adós jogviszonyában, sem pedig a tulajdonjog alakulása szempontjából – nem különbözik lényegesen sem az egyéb dolgok tulajdonjogának meghatalmazott útján való átruházásától, sem pedig attól, mint ha a hitelező a kölcsönösszeget készpénzben, közvetlenül adná át az adós számára. A kölcsön ilyen módon való folyósítása tehát – annak ellenére, hogy a kölcsön összege végül a kölcsönvevő bankszámláján való jóváírásként jelenik meg –, a készpénzkölcsönnel egyezően, tulajdonátruházást valósít meg.

Kölcsönnyújtás átutalással vagy közvetlen jóváírással

Miben különbözik az előzőekben írtaktól az, ha a kölcsön folyósítására nem bankszámla javára való befizetés, hanem átutalás vagy a kölcsönnyújtó bank által végrehajtott jóváírás útján kerül sor? A végeredményt tekintve semmiben, hiszen valamennyi esetben a kedvezményezett bankszámláján való jóváírásként jelenik meg a fizetés összege. A jóváírásra mindegyik esetben azért kerül sor, mert a számlavezető banknak tartozása keletkezik a számlatulajdonossal szemben. Befizetés és átutalás esetén e tartozás abból fakad, hogy a bankhoz fizetés érkezik a számlatulajdonos javára, a hitelező bank által végrehajtott jóváírás esetén pedig a kölcsönszerződés alapján fennálló fizetési (folyósítási) kötelezettségből. A bankszámla-jogviszony tartalma, a számlavezető és a számlatulajdonos jogai és kötelezettségei szempontjából azonban a tartozás mögöttes jogcíme közömbös.

Valamennyi említett eset közös lényege, hogy a bank a kölcsön tárgyát képező pénzt – annak azonnali kiadása helyett – a kedvezményezett betétjeként számolja el, és ennek jeleként jóváírja a kölcsönvevő bankszámláján. Ennek lehetősége összefügg azzal, hogy a kölcsön tárgya – a kölcsön rendhagyó bérleti jellegével összhangban – oly módon kerül felhasználásra, hogy nem marad az adós birtokában, hanem elkölti vagy befekteti. Ennek egy – átmeneti megoldásként gyakran alkalmazott – formája, hogy az adós a kölcsönkapott pénzt bankban betétként elhelyezi, amikor is helyébe a bankkal szembeni követelés lép. A kölcsön folyósításának befizetés, átutalás vagy közvetlen jóváírás útján való teljesítése e folyamat leegyszerűsítését jelenti: nem a kölcsönvevő helyezi el a betétet, hanem mindjárt a kölcsönnyújtó fizet a bankhoz, és a bank ezt a fizetést kezeli a kölcsönvevő betétjeként.

A fenti fizetési módok közötti különbség csupán a fizetési folyamat kezdeténél mutatkozik: átutalásnál a fizető fél, a bankszámlára való befizetéstől eltérően, nem a kedvezményezett bankjának adja át a pénzt, hanem a saját számlavezető bankját bízza meg a fizetés teljesítésével. A fizetési megbízás alapján a bank, a számlatulajdonos helyett, maga teljesít fizetést a megjelölt kedvezményezett számára (Ptk. 6:400. §). E fizetés teljesítésére, hacsak nem ugyanaz a bank vezeti mindkét fél bankszámláját, egy közös elszámoló bank közreműködésével, a számlavezető bankok közötti elszámolás, bankszámlák megterhelése és jóváírása útján kerül sor. Átutalás esetén tehát a fizetési ügyletben készpénz felhasználására nem kerül sor. Még, ha a kölcsönnyújtó, azaz fizető fél a fizetés fedezetét készpénznek a bankszámlájára való befizetése útján biztosította is [Ptk. 6:395. § (1) és (3) bek.], maga a fizetés dologi jogi értelemben akkor sem ennek a készpénznek a felhasználásával, hanem a fentebb jelzett módon, a bankok közötti elszámolás útján történik.

Abban az esetben pedig, amikor a kölcsönnyújtó és a számlavezető ugyanaz a bank, egy személyben egyesül egyfelől a fizető (folyósító) fél, másfelől pedig a kedvezményezett számlatulajdonos meghatalmazottja. A számlavezető bank úgy jár el, mintha a hitelező banktól pénz érkezett volna számlatulajdonos ügyfele számára; valójában ennek hiányában, közvetlenül a kölcsönszerződésből fakadó kötelezettsége alapján hajtja végre a számlajóváírást. A bankszámla-követelést a gyakorlatban a készpénzzel megegyező pénznek tekintik, ezért ezt a jóváírást a kölcsönvevő elfogadja a bank kölcsönnyújtási kötelezettsége teljesítéseként. A végeredmény tehát ez esetben is egyezik azzal, mintha a kölcsön folyósítására készpénzben került volna sor, és a kölcsönvevő a kapott pénzt elhelyezte volna betétként a banknál, azonban, akárcsak átutalásnál, a folyamat leegyszerűsítése következtében készpénz átadására ténylegesen nem kerül sor.

A pénzkölcsön sajátosságai

Kérdés, hogy milyen jelentőséget tulajdonítunk az előzőekben tárgyalt fizetési módok különbségeinek: készpénz ténylegesen csak a bankszámlára való befizetésnél fordul elő, átutalás illetve a fizető fél által történő közvetlen jóváírás esetén nem. Fenntartható-e a pénzkölcsönnel kapcsolatban az a törvényben is tükröződő felfogás, hogy a kölcsönszerződés fogalmi eleme – és egyúttal sajátos vonásainak fő forrása –, hogy annak tárgya helyettesíthető dolog, annak ellenére, hogy az utóbbi két esetben, amelyek a pénzkölcsönök többségét teszik ki, az ügyletben egyáltalán nem jelenik meg dologi természetű készpénz?

E kérdés megválaszolásához nem lehet figyelmen kívül hagyni a Ptk. fizetési szabályait. A fizetés, hagyományos felfogása szerint, pénz tulajdonjogának átruházását jelenti. A gyakorlatban azonban, különösen a modern bankrendszer kialakulása óta, fizetésre és így kölcsön folyósítására is, sor kerülhet tulajdonátruházás nélkül is. Ezt ismerte fel a jogalkotó, amikor a fizetés fogalmát úgy határozta meg, hogy az készpénz tulajdonának átruházása mellett magában foglalja az átutalást is [Ptk. 6:42. § (1) bek.]. Az átutalás a fizetés egy módjaként való törvényi kodifikálása úgy is tekinthető, mint az ún. számlapénz pénz-jellegének elismerése.

Dologi jogi értelemben csupán a készpénz tekinthető pénznek [Ptk. 5:14. § (2) bek.]. A gyakorlati életben és a gazdaságban azonban pénznek tekintik az ún. számlapénzt is, amely jellemzően a banki folyószámlán jóváírásként megjelenő látra szóló betét, polgári jogi értelemben a számlatulajdonosnak a bankkal szembeni követelése.

A számlapénz nem dolog, de vagyontárgy [Ptk. 8:1. § (1) bek. 5. pont], amely nem csupán „tulajdonosa” vagyonának részét képezi, hanem egyúttal rendelkezik azzal a különleges, csupán a pénzre jellemző képességgel, hogy fizetés teljesítésére felhasználható, és amelyet éppen ezért, a pénztartozások jogosultjai általában elfogadnak pénzként. A gazdasági és a mindennapi élet szereplői nem lényegi, csupán technikai különbséget látnak a készpénz és a számlapénz között, és ennek megfelelően, praktikus szempontok alapján döntenek arról, hogy pénzüket mely formában tartják. Amint ez közismert, tekintettel arra, hogy ez a biztonságosabb és hatékonyabb megoldás, a „pénztulajdonosok” a rendelkezésükre álló pénzeszközök túlnyomó többségét számlapénzként tartják. A készpénz és a számlapénz jogi természete eltérő, azonban ennek gyakorlati következménye elenyésző. Témánk szempontjából a kérdés az, hogy a készpénzadás helyett átutalással való teljesítés milyen változást eredményez a fizetési illetve a kölcsönügylet jogi természetében.

Akárcsak a fizetésnek általában, a kölcsönnyújtásnak is vannak olyan módozatai, amelyek során tulajdonátruházásra nem kerül sor. Ezek a fizetési (folyósítási) módok a kölcsönvevő illetve általában a fizetés kedvezményezettje számára eredményében semmiben nem különböznek sem a készpénzfizetésnek attól a módjától, amikor a fizetésre nem közvetlenül a kedvezményezetthez, hanem annak bankjához kerül sor, sem pedig attól, amikor készpénzfizetést követően a kedvezményezett a kapott pénzt betétként befizeti bankjához. Abból a szempontból is egyenértékűek e fizetési módok a készpénzfizetéssel, hogy normális körülmények között a számlapénz mindenkor átváltható készpénzre. Mindegyik megoldás ahhoz az eredményhez vezet, hogy a mai világban a pénzeszközök jelentős része bankszámla-követelés formájában létezik.

Az előzőek következtében azt kell megállapítanunk, hogy a fizetés és a kölcsönnyújtás egyes eseteiben tulajdonátruházás helyett azzal lényegében megegyező fizetési mód alkalmazására kerül sor. E fizetési módokban ténylegesen nem kerül átruházásra dolognak minősülő készpénz, a felek azonban abban a tudatban járnak el, hogy a fizetési folyamatban ténylegesen megjelenő számlaműveletek „mögött” valahol ott van az „igazi” pénz. Az alkalmazott fizetési mód nem más, mint a készpénzfizetés helyettesítése a felek közötti elszámolás révén. Minderre tekintettel, a jogi elemzés szempontjából, a fizetés és a kölcsönnyújtás alapesetének a készpénzfizetést és a készpénzkölcsönt kell tekinteni. Amint az a körülmény, hogy fizetési kötelezettséget, meghatározott körülmények között, beszámítással is lehet teljesíteni, nem változtatja meg a fizetési ügylet jogi minősítését, az átutalás illetve közvetlen jóváírás szintén meghatározott körülmények között fennálló lehetősége sem maghatározó a fizetési és a kölcsönügylet jogi minősítése szempontjából. Akárcsak a beszámításra, a banki közvetítés igénybevételére is az eredeti, „valódi” fizetés helyett, egy áthidaló, egyszerűsítő megoldásként kerül sor.

A készpénzfizetés és az azt helyettesítő megoldások a gyakorlati élet számára teljesen egyenértékűek. Ezt mutatja az, hogy lehetséges a kölcsön egy részét készpénzben, másik részét pedig átutalás útján folyósítani, és lehetséges az is, hogy átutalással vagy közvetlen bankszámla-jóváírás útján folyósított kölcsönt az adós készpénz átruházásával törlesszen, vagy fordítva. A gazdasági élet szereplői számára nyilvánvalóan elfogadhatatlan lenne az, ha az említett esetekben a fizetés különböző módjainak alkalmazása különböző jogi eredményre vezetne a kölcsön- illetve általában a fizetési ügylet jogi minősítése szempontjából.

Mindezek alapján, úgy gondolom, indokolt továbbra is fenntartani azt, hogy a kölcsönügyletnek általában és ezen belül a pénzkölcsönnek fogalmi eleme az, hogy helyettesíthető ingó dolog tulajdonjogának – azonos fajtájú és mennyiségű dolog visszaruházására vonatkozó kötelezettség melletti – átruházására kerül sor.

Összegzés

A kölcsönszerződés nem egy teljesen egyedülálló szerződésfajta, hanem közeli rokonságban áll a bérlettel. A kölcsönszerződésnek azok a sajátosságai, amelyek megkülönböztetik a bérlettől, a kölcsön tárgyainak különleges (helyettesíthető és elhasználható) jellegéből fakadnak. A kölcsönszerződés e „rendhagyó” sajátossága, hogy birtokátruházás helyett tulajdonátruházásra kerül sor, és a kölcsönadott dolgot olyan módon használják, amely a dolog elhasználásában (elfogyasztásában, elköltésében) áll.

Mindez áll a pénzkölcsönre is. A pénzkölcsön sajátossága abból fakad, hogy a pénznek két megjelenési formája van: a jogi értelemben dolognak minősülő készpénz és a dologi sajátosságokkal nem rendelkező számlapénz. A készpénzkölcsön lényegében megegyezik az egyéb helyettesíthető dolgok kölcsönével. Annak ellenére, hogy a kölcsönvevő birtokába nem kerül készpénz, ebbe a csoportba sorolható az az eset is, amikor a kölcsön folyósítására a készpénz bankszámlára való befizetése útján kerül sor. Ezzel egyezően, a kölcsönvevő számlapénz formájában jut a kölcsön összegéhez abban az esetben is, amikor a kölcsön folyósítására nem készpénz közvetlen átadása vagy bankszámlára való befizetése, hanem átutalás vagy a számlavezető bank által nyújtott kölcsön összegének egyszerű jóváírása útján kerül sor. A kölcsönnyújtásnak ezekben a formáiban egyáltalán nem jelenik meg készpénz, ezért ezekben az esetekben tulajdonátruházásra sem kerül sor. Átutalás illetve jóváírás esetén pénz tulajdonjogának átruházását helyettesíti a kölcsön összegének a kölcsönvevő bankszámláján való jóváírása. Ezt a kölcsönvevő a kölcsön folyósításaként fogadja el, a folyósítások módja közötti különbséget egyáltalán nem érzékeli, számára ennek nincs semmi jelentősége.

A számlajóváírás formájában való kölcsönnyújtás elterjedtsége ellenére a jogi elemzés szempontjából a kölcsön és ezen belül a pénzkölcsön alapesetének és a kölcsön lényegi sajátosságának azt kell tekintenünk, amikor, a törvényi rendelkezéssel összhangban, a kölcsön nyújtására ingó dolog tulajdonjogának átruházása útján kerül sor.