A lízingbeadó és a faktor mint hitelező a felszámolási eljárásban

1. Bevezetés

A pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi megítélése hosszú ideje bizonytalan. Számos bírósági határozat és a szakirodalom is foglalkozott e kérdéssel. A válaszok közös halmazát abban lehet összefoglalni, hogy ezek olyan atipikus szerződések, amelyek különböző szerződéstípusok elemeit tartalmazzák. A pénzügyi lízing alkotó elemei között szóba jön az adásvétel (részletvétel), a bérlet és a hitel (kölcsön), a faktoring esetében pedig az engedményezés, az adásvétel, a hitel (kölcsön) és a megbízás. Az általunk ismert válaszok azonban nem foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként férnek meg egymás mellett, egy ügyleten belül, ezek az alapvetően különböző jogintézmények; ezen ügylettípusok eltérő jellegzetességei közül melyik a meghatározó a pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi karaktere szempontjából. Márpedig vannak olyan kérdések, amelyeket nem lehet megválaszolni anélkül, hogy meghatároznánk az adott ügylet alapvető jellegzetességét. Az egyik legfontosabb ilyen kérdés az, hogy miként alakul a lízingbe adó és a faktor illetve a lízingbe adott vagyontárgy és a faktorált követelés helyzete abban az esetben, ha a lízingbevevő illetve a szállító (az új Ptk. szóhasználatában: adós) ellen felszámolási eljárás indul. Csőke Andrea és Juhász László a pénzügyi lízing kapcsán alapos áttekintést adott az e kérdéssel kapcsolatos bírósági gyakorlatról, és kifejezték azt a véleményüket, hogy e gyakorlat megváltoztatására az új Ptk. alapján sincs szükség (Csőke Andrea–Juhász László: A pénzügyi lízingszerződésből eredő követelések érvényesítése a csőd-és felszámolási eljárásokban. Gazdaság és Jog, 2014/3., 8–13. o.). Úgy gondoljuk, a cikkből világosan kiderül, hogy a bírói gyakorlat nem nézett szembe a pénzügyi lízing ügyletekben lévő ellentmondó elemekből fakadó kérdésekkel, ezért ezeket az ügyleteket nem a tényleges tartalmuknak megfelelően kezeli. A cikk kiindulópontja az, hogy a pénzügyi lízing finanszírozási jogviszony, ennek ellenére, a szerzők nem látnak problémát sem abban, hogy a bírósági gyakorlat a lízingbeadót tekinti tulajdonosnak, sem pedig abban, hogy ugyanez a gyakorlat megköveteli a lízingtárgy értékével való elszámolást. Amint alább igyekszünk kimutatni, ugyanezek az ellentmondások állnak fenn a faktoring felszámolási lejárásban való kezelése esetén is. Megítélésünk szerint ez a gyakorlat a régi Ptk. alapján sem volt megfelelő, az új Ptk. alapján pedig kifejezetten tarthatatlan. Bár a bírósági gyakorlat útján is kezelhető lenne a probléma, a jogbiztonságot igazán az szolgálná, ha a Cstv. az új Ptk.-val összhangban álló, egyértelmű, specifikus szabályokat tartalmazna a pénzügyi lízing és a faktoring kezelésére a felszámolási eljárásban.

2. Lízing és faktoring az új Ptk. alapján

A Ptk. újdonságai közül elsőként azt kell kiemelni, hogy a törvény egyértelművé tette azt, hogy a jogok és a követelések átruházása, a tulajdonátruházással egyezően, jogcímes ügylet, tehát az engedményezésre különböző jogcímek alapján kerülhet sor [6:193. § (2) bek.]. Az új Ptk. alapján a faktoring egy tulajdonszerzési jogcím (6:405. §), és a pénzügyi lízing is egy olyan ügylet, amely – ha nem is tekinthető a tulajdonszerzés jogcímének – jelentősen módosítja a lízingbeadó tulajdonjogának tartalmát: bár a lízingbeadó jellemzően adásvétel útján válik tulajdonossá, tényleges tulajdonosi pozícióját az adásvétel és a lízingszerződés együttesen határozza meg, hiszen ez utóbbi az, amely ténylegesen rögzíti a tulajdonszerzés célját és a tulajdonjog tartalmának ebből fakadó korlátait is (6:409. §). A tulajdonszerzés jogcíme különösen fontos a pénzügyi lízing és a faktoring felszámolási eljárásban való kezelése szempontjából, hiszen ez határozza meg az átruházás jellegét és tényleges tartalmát, amelynek alapján meg lehet határozni, hogy az átruházást követően melyik felet illeti meg a faktorált követelés illetve a lízingelt vagyontárgy gazdasági értelemben vett tulajdona.

Az új Ptk. jelentősen átalakította a pénzügyi lízing és a faktoring polgári jogi megítélését. Amint fentebb említettük, korábban a joggyakorlat odáig jutott el a lízinggel és a faktoringgal kapcsolatban, hogy ezek atipikus vagy vegyes szerződések, de képtelennek bizonyult megragadni ezeknek az ügyleteknek a lényegi elemét. Ezen a helyzeten alapvetően változtatott az új Ptk., amelyik önálló szerződéstípusként szabályozta a faktoring szerződést és a pénzügyi lízingszerződést, méghozzá a Hatodik Könyv „A hitel- és számlaszerződések” címet viselő XX. Címében. Az új Ptk. alapján egyértelmű, hogy e szerződéstípusoknak két jellegadó sajátosságuk van: egyrészt a finanszírozási (hitelezési) elem domináns jelenléte, másrészt pedig az, hogy a finanszírozó megszerzi az adósnak azt a vagyontárgyát, amely a finanszírozás elsődleges fedezetéül (biztosítékául) szolgál. Faktoring esetén ez a vagyontárgy az adós harmadik személlyel szembeni, általában áruértékesítésből vagy szolgáltatásnyújtásból származó követelése, pénzügyi lízing esetén pedig az adós gazdálkodásához szükséges ingó vagy ingatlan dolog.

A faktoring és a lízing egyaránt finanszírozási ügylet, a kettő közötti eltérések a finanszírozás alapjául szolgáló vagyontárgy eltérő jellegzetességeiből fakadnak. Pénzügyi szempontból a vállalkozás dologi eszközei és harmadik személyekkel szembeni követelései egyaránt befagyott, nem likvid pénzértéket testesítenek meg, tágabb gazdasági szempontból azonban eltérően viselkednek. A dologi eszközök szükségesek a termelő vagy egyéb gazdasági tevékenység folytatásához, hasznos módon részt vesznek a vállalkozás működésében, és e folyamat során, fokozatosan „olvad ki” pénzbeli értékük. Ezzel szemben a követelések kényszerű melléktermékei e tevékenységnek, nincs más rendeltetésük, mint hogy várjanak arra a pillanatra, amikor esedékessé válnak, és az adós teljesítése révén realizálódik pénzértékük. Ebből következik a lízing és a faktoring eltérő természete is: míg lízing esetében jellemzően (tehát a visszlízing esetének kivételével) az eszközök bővítése a cél, az ügylet az új eszköz megszerzését finanszírozza, a faktoring viszont a követelés – a tevékenységhez nem szükséges vagyontárgy – esedékesség előtti pénzzé tétele révén járul hozzá a vállalkozás finanszírozásához.

Amint erre fentebb már utaltunk, és a Legfelsőbb Bíróság alább idézett határozata (BH1998. 496.) is mutatja, a tulajdonszerzés jogcíme, az adott esetben az ügylet finanszírozási célja alapvetően meghatározza a lízingbeadó illetve a faktor tulajdonjogának tartalmát és jellegét. A pénzügyi lízing tárgyát képező vagyontárgy az ügylet tartama alatt nem csupán az adós birtokában és használatában áll, hanem a lízingtárggyal kapcsolatos kockázatok és költségek is a lízingbevevőt terhelik, és az irányadó számviteli szabályok szerint ő jogosult e vagyontárgyakkal kapcsolatos értékcsökkenést is elszámolni. Faktoring esetén, ha lehet, a Ptk. még egyértelműbben fejezi ki a hitelezői viszonyt. Formálisan ez megjelenik abban, hogy a Ptk. a faktor ügyfelét adósnak nevezi, és több tekintetben az ügyletre a kölcsönszerződés szabályait rendeli alkalmazni (6:408. §). Tartalmilag pedig a Ptk. az adós kötelezettségét olyan feltételes kötelezettségként írja le, amely akkor áll be, ha az engedményezett követelés kötelezettje esedékességkor nem teljesít. A faktoring tehát abban különbözik a közönséges kölcsöntől, hogy a törlesztés normál esetben a harmadik személy kötelezett teljesítése révén történik; ha azonban e teljesítés körül bármi probléma adódik, felszínre kerül az, ami addig háttérbe szorult, de mindvégig jelen volt: az ügylet kölcsön-jellege és, ebből adódóan, az adós fizetési kötelezettsége. Az új szabályok alapján egyértelmű, hogy követeléshez kapcsolódó kockázatok, a követelés engedményezése ellenére, továbbra is az engedményező adóst terhelik, a követelés engedményezésének jogcíme nem adásvétel, és a követelés átruházása nem végleges, hanem feltételes: a harmadik személy mulasztása esetén a követelés visszaszáll az engedményezőre.

Az előzőekből következően a faktorált követelés illetve a lízingelt dolog formális dologi jogi értelemben a faktor illetve a lízingbeadó tulajdonában áll, tartalmilag azonban az engedményező adós illetve a lízingbevevő vagyonának részét képezi. Ez megfelel fiduciárius ügyletek azon általános sajátosságának, hogy ezekben az esetekben a jogi és a gazdasági tulajdon szétválik. A fiduciárius tulajdonnak éppen ez a lényege: dologi jogi szempontból a fiduciárius tulajdonszerzőt kell tulajdonosnak tekinteni, azaz a rendelkezési jog őt illeti meg, tőle harmadik személyek tulajdonjogot tudnak szerezni, de kötelmi jogi szempontból, azaz az adós és a hitelező belső jogviszonyában a valódi tulajdonos az adós, a hitelező pedig csupán – az ügylet céljához kötődően – követelése biztosítékaként élhet a számára biztosított tulajdonosi jogokkal. Az ügylet tartalmát nézve „a dolog tulajdonjogának hitelbiztosítékként való átruházása [esetén] sajátos, új korlátozott tulajdonjogról lehet beszélni.”

Éppen e sajátosságokra tekintettel kezeli a Ptk. a pénzügyi lízing és a faktoring ügyleteket fiduciárius biztosítéki ügyleteknek, amelyek nevesített szerződéstípusként kivételt képeznek az ilyen átruházásokra vonatkozó tilalom (6:99. §) alól, amely főszabályként tiltja, hogy tulajdonjog vagy követelés átruházása biztosítékul szolgáljon. Ugyancsak az átruházás e biztosítéki jellegére tekintettel írja elő a Ptk., hogy a pénzügyi lízing és a faktoring ügyleteket be kell jegyezni a hitelbiztosítéki nyilvántartásba (6:406. § és 6:410. §).

A Ptk. természetesen nem zárja el a feleket attól, hogy nem finanszírozási rendeltetésű ügyletet kössenek, mint amilyen például az operatív lízing, vagy az olyan „faktoring”, amely nem ad visszkereseti jogot a faktor számára. A Ptk. azonban tipikusnak a finanszírozási típusú ügyleteket tekinti, és erre alkotta meg az új önálló szerződéstípusokat. A gyakorlat ezért, ha olyan ügyletekkel találkozik, amely lényegi elemeit tekintve megfelel a törvénykönyv által e szerződéstípusok valamelyikére adott meghatározásnak, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül ezen ügyletek immár törvényben is kodifikált alapvető sajátosságait.

3. Pozitív elemek a bírósági gyakorlatban

Amint arra fentebb már utaltunk, a pénzügyi lízing és a faktoring ügyletekkel kapcsolatos eddigi bírói gyakorlat ellentmondásos: gyakran találkozni az ügyletek formális értelmezésével, de a gyakorlatban találkozunk olyan példával is, amely azt mutatja, hogy a felszámolási eljárásokban el lehet szakadni a jogügyletek formális értelmezésétől, és azokat tényleges gazdasági tartalmuknak megfelelően kell értékelni.

Elsőként érdemes felidézni az engedményezéssel kapcsolatos bírói gyakorlat alakulását. Az engedményezés csődjogi kezelése terén a bírói gyakorlat lényeges fejlődésen ment át. Attól a kezdeti állásponttól, amely szerint „A Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése értelmében az engedményezéssel a szerződésben alanycsere következett be, a követelés már az engedményes alperes követelése lett” (BH1993. 114., és ugyanígy foglalt állást a BH1993. 446.), eljutott annak kimondásáig, hogy „a biztosítéki célú engedmény osztozik a többi biztosíték jogi sorsában, […]; az adós által meghatározott célból nyújtott biztosíték a felszámolás körébe tartozó vagyon részét képezi” (BH2001. 489). Az engedményezéssel kapcsolatos gyakorlat tehát felismerte, hogy nem elég azt megállapítani, hogy engedményezés történt, hanem vizsgálni kell azt is, hogy az engedményezésnek mi volt az ügyleti célja, tartalma. Ez a felismerés lényegében megelőlegezte az új Ptk.-t, amely szerint a jogok és a követelések átruházása, a tulajdonátruházással egyezően, jogcímes ügylet, tehát az engedményezésre különböző jogcímek alapján kerülhet sor [6:193. § (2) bek.]. Az átruházás jogcíme meghatározza az átruházás jellegét és tényleges tartalmát, amelynek alapján meg lehet határozni, hogy az átruházást követően melyik felet illeti meg a követelés gazdasági értelemben vett tulajdona. E vizsgálat eredményeként kell eldönteni például, hogy az adott esetben teljesítési vagy biztosítéki célú engedményezésről van-e szó, és eszerint kell az ügyletet értékelni: az ügylet tárgyát képező követelést az előbbi esetben a felszámolási vagyonon kívül álló, az utóbbi esetben viszont a felszámolási vagyon részét képező vagyontárgyként kell kezelni.

A korábbi bírói gyakorlat a faktoringot is formálisan értelmezte, és annak kapcsán elsősorban az engedményezési elemet emelte ki (BH1999. 77.). Itt is végbement azonban a fentiekben vázolt fejlődés, és egyre több ítéletben megjelent az ügylet hiteljellegének hangsúlyozása (pl. BH2005. 72., BDT2005. 1111., BDT2006. 1343.). A Szegedi Ítélőtábla egy közzétett ítélete rámutat arra is, hogy a polgári jogi minősítés szempontjából annak van elsődleges jelentősége, hogy ki viseli a követelés kötelezettje nemfizetésének a kockázatát, azaz megilleti-e a faktort a gyakorlatban visszkeresetnek nevezett jog. A bíróság rámutatott arra, hogy az az eset, amikor a faktor átvállalja a kötelezett teljesítésének a kockázatát, dominánsan adásvételi elemeket tartalmaz, míg az olyan faktoring, amelyben a nemteljesítés kockázata a faktorálónál marad, alapvetően a hitelviszony elemeit foglalja magában (BH2005. 72.). A Ptk. faktoringként ez utóbbit szabályozza (hiszen azt követően, hogy az adásvétel lehetséges tárgyait kiterjesztette a követelésekre, ezzel nem volt más tennivalója), amivel egyértelművé teszi, hogy a Ptk. szerinti faktoring alapvető sajátossága a finanszírozási jelleg. Az új Ptk. alapján a faktoring átruházási jogcím, azonban olyan jogcím, amelynek alapján az átruházás nem végleges és feltétlen, hanem az ügylet finanszírozási céljához kötött, feltételes.

Pénzügyi lízing esetén is – miközben az általános bírói gyakorlat szerint a lízingelt vagyontárgy nem tartozik az adós vagyonába – vannak olyan lényeges, iránymutató döntések, amelyek azt fejezik ki, hogy a lízingbeadó nem valódi tulajdonosa a lízingtárgynak. Elsőként a Legfelsőbb Bíróság egy felülvizsgálati ügyben hozott határozatát érdemes idézni: „A pénzügyi lízing a lízingbevevő vonatkozásában hitelfelvételt jelent, a szállítónak a lízingbeadó fizeti ki a vételárat, a lízingdíjak a hitel és kamatai törlesztésére szolgálnak. A felperes [azaz: a lízingbeadó] részéről a gépek tulajdonjogának fenntartása valójában a hitelszerződés biztosítására szolgált. Pénzügyi lízing esetén a lízingbeadó nem a saját szükségletének kielégítése végett szerzi be a lízing tárgyát, hanem a lízingbevevő igényei szerint azzal, hogy az a lízingidőszak végén a lízingbevevő tulajdonába fog kerülni. E szerződéstípus sajátosságából fakad, hogy a lízing időtartama alatt a kárveszély nem a lízingbeadót, hanem a lízingbevevőt terheli. […] Pénzügyi lízing esetén viszont – arra tekintettel, hogy a lízingbeadó részéről ténylegesen hitelnyújtás történik – a dolog elpusztulásának vagy értékcsökkenésének a veszélyét – akárcsak a Ptk. 376. §-ának (4) bekezdése szerint – a lízingbevevő viseli. Mindebből az következik, hogy mindazok a gazdasági érdekbeli vagy jogi változások, amelyek a szerződés megkötése után következnek be, a lízingbevevő terhére esnek, tehát díjfizetési kötelezettségét nem érintik” (BH1998. 496. – kiemelések tőlünk). A Legfelsőbb Bíróság tehát már jóval az új Ptk.-t megelőzően eljutott annak felismeréséhez, hogy az ügylet finanszírozási jellege és a tulajdonszerzés biztosítéki célja megváltoztatja a tulajdonjog tartalmát: a kárveszély viselése a formális tulajdonos helyett a lízingbevevőt terheli, ami egy jelentős lépés annak kimondása felé, hogy a lízingtárgy gazdasági értelemben vett tulajdonosa nem a lízingbeadó, hanem a lízingbevevő.

E felismerés logikus folyományának tekinthetjük azt is, hogy – amint Csőke és Juhász hangsúlyozza – „több eseti döntés foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a lízingtárgy értékesítése esetére tételes és ellenőrizhető elszámolást kell készíteni”, és „[h]a a lízingtárgyak értékesítéséből befolyt vételár több, mint a lízingbeadó követelése, úgy a különbözetet vissza kell adnia a lízingbevevő adós részére.” (Kúria Gfv.VII.30.220/2012/6. számú döntés.) Sőt, a lízingbeadó a lízingtárgy értékesítési késedelméből eredő költségeket sem háríthatja át a lízingbevevőre; a lízingbeadó akkor is „csak a lízingtárgy reális forgalmi értékével csökkentett különbözeti összegre tarthat igényt”, ha a lízingtárgy értékesítésére nem kerül sor (BDT2008. 1907). A cikkben ismertetett bírósági gyakorlatnak ez a vonala azt tükrözi, hogy a lízingbevevő tulajdonjoga a lízingbevevővel szembeni jogviszonyban nem teljes, hanem tartalmilag korlátozott tulajdonjog.

Mindezek fényében kérdéses, hogy mennyiben helytálló az a Csőke–Juhász szerint az általános bírói gyakorlatot tükröző döntés, amely szerint „[h]a a lízingelt vagyontárgy tulajdonjogát az adós a felszámolás kezdő időpontjáig nem szerezte meg, a vagyontárgy nem tartozik az adós vagyonába, így azt a lízingbevevő kérelmére ki kell adni.” (ÍH2005. 87.) Ha a lízingtárgy valóban teljes körűen a lízingbeadó tulajdonát képezné, akkor milyen alapon lehetne követelni tőle, hogy számoljon el annak értékével? Az elszámolási kötelezettség lényeges eleme a zálogjognak, de a zálogjogosultnak ez a kötelezettsége abból fakad, hogy a zálogtárgy a zálogkötelezett tulajdonát képezi, a zálogjogosult más tulajdonát kezeli, és azt csak annyiban használhatja a saját javára, amennyiben az a zálogjoggal biztosított követelés kielégítéséhez szükséges. Ha azonban a lízingtárgy esetében nem ez a helyzet, akkor miből fakad ez a kötelezettség, illetve miként egyeztethető össze a lízingbeadó tulajdonjoga és az őt terhelő elszámolási kötelezettség?

Úgy gondoljuk, e kérdésre helytálló választ csak akkor adhatunk, ha figyelembe vesszük a lízingbeadó tulajdonszerzésének fiduciárius jellegét, és a formális tulajdon helyett a gazdasági tulajdont tartjuk szem előtt. Úgy tűnik azonban, hogy a bírói gyakorlat alapján nem válaszolható meg az a kérdés, hogy ki a lízingtárgy tényleges tulajdonosa. Egyszerre jelenik meg az a formális megközelítést tükröző nézet, amely szerint a lízingtárgy nem része a felszámolási vagyonnak és az, az ügylet érdemét tükröző álláspont, amely szerint a lízingbeadónak el kell számolnia a lízingtárgy értékével. Úgy gondoljuk, a felszámolás céljával az lenne összhangban, ha az eljárásban megfelelően tükröződne a lízingbeadó és a lízingbevevő közötti jogviszony finanszírozási tartalma és a lízingbeadó tulajdonjogának korlátozott, fiduciárius, biztosítéki jellege. A lízingtárgy kezelése során nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogy a lízingjogviszonyban a tulajdonjog biztosítéki célt szolgál, tehát egy kötelmi jogilag korlátozott tulajdonról, valójában biztosítéki jogról van szó; a lízingtárgy és a faktorált követelés gazdasági értelemben vett tulajdonosa a lízingbevevő illetve a faktoráltató adós.

4. Lízing és faktoring az új felszámolási eljárásokban

A pénzügyi lízing finanszírozási valamint fiduciárius biztosítéki jellegére Csőke–Juhász is rámutat, azonban ezeknek az ügyleteknek a csődjogi kezelése szempontjából e sajátosságoknak semmi jelentőséget nem tulajdonít.

Úgy gondoljuk, hogy a jogi szabályozásnak és a joggyakorlatnak egyaránt abba az irányba kellene alakulnia, hogy a különböző, biztosítékkal rendelkező finanszírozók lényegében azonos pozícióban legyenek követelésük érvényesítése során. Az új Ptk. egyértelműen ebbe az irányba mozdult, egyrészt a fiduciárius biztosítékok tilalmával, másrészt pedig azzal, hogy a pénzügyi lízinget és a faktoringot finanszírozási ügyletként szabályozta, és a lízingtárgy illetve a faktorált követelés feletti „tulajdont” fiduciárius biztosítéki jognak tekinti. A zálogjog és a Ptk. által nevesített fiduciárius biztosítékok azonos kezelését hivatott biztosítani a publicitást e körre is kiterjesztő szabály. Az új Ptk. alapján tehát a felszámolási eljárásokban nem lenne szabad eltekinteni attól, hogy a pénzügyi lízing és a faktoring alapvetően finanszírozási ügylet, és az átruházott követelés illetve dolog elsősorban biztosítéki célt szolgál. Ebből az következik, hogy az olyan eljárás lenne összhangban az új Ptk.-val, amelyben a faktort és a lízingbe adóthitelezőnek, követelésüket pedig biztosított követelésnek kell tekinteni. Ennek megfelelően, a faktorált követelés és a lízing tárgya – ugyanúgy, mint az új Ptk.-t megelőző gyakorlatban a biztosítéki céllal engedményezett követelés – a felszámolási vagyonba tartozik, és e vagyontárgyakon biztosítéki jog áll fen a faktor és a lízingbe adó javára. E biztosítéki jogot a Ptk. külön nem szabályozza, és a Cstv. sem ismeri, ennek ellenére, annak léte nem kérdéses. Az átruházás biztosítéki jellegéből következően a lízingbe vevő illetve a faktor nem rendelkezhet szabadon e vagyontárgyakkal, azokat elsődlegesen követelésük érvényesítésére vehetik igénybe, és elszámolási kötelezettség terheli őket e vagyontárgyak értékesítéséből illetve érvényesítéséből befolyó bevétel tekintetében.

Természetesen a tökéletes megoldás az lenne, ha a Cstv. egyértelművé tenné egyrészt azt, hogy a lízingtárgy illetve a faktorált követelés a felszámolási vagyon része, másrészt pedig azt, hogy a lízingbeadó illetve a faktor követelése biztosított követelés. Megítélésünk szerint azonban ilyen szabályozás hiányában is lehetőségük lenne a bíróságoknak arra, hogy – amint ezt a biztosítéki célú engedményezés esetén tették – figyelembe vegyék azt, hogy a pénzügyi lízing és a faktoring esetén a tulajdonjog megszerzése sajátos jogcím alapján történik, biztosítéki célt szolgál, és ezért ezt a vagyont biztosítékként kezeljék.