Szerző: Dr. Gárdos István
Magyar Jog, 1994/1. 37-43. o.
A Magyar Jog 1993. évi 2. számában jelent meg Salamon-né dr. Solymosi Ibolya Félreértések a váltó körül című írása. A cikk Általános Része elsősorban a váltó rendeltetésével és ún. absztrakt jellegével, Különös Része pedig néhány gyakorlati kérdéssel, pl. a kamattal és a váltókövetelés érvényesítésével kapcsolatos vitákkal foglalkozik. Úgy gondolom, hogy a szerző rendkívül hasznos szolgálatot tesz azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság váltójogi gyakorlatának másodlagos nyilvánosságot biztosít, hiszen a több évtizedes szünet után újonnan kialakítandó gyakorlat számára a belterjesség hátrányos lenne. Emellett ez mind a szerző számára, mind pedig számomra kiváló alkalom, hogy tisztelettel megemlékezzünk dr. Bozóky Géza egyetemi tanárról, akinek köszönhetjük a genfi egységes váltójog egyetlen, a váltótörvény egyes szakaszainak történeti kialakulását is vázoló, rendszeres magyar feldolgozását, amely szinte pótolhatatlan segítséget jelent a jogalkalmazás számára
Hogyan viszonyul egymáshoz az alapügyletben vállalt fizetési kötelezettség és a váltón alapuló fizetési kötelezettség? Erre a kérdésre keresi a választ a cikk fő része.
Egyetértek a cikknek azzal a kiinduló megállapításával, hogy a váltóhitelezők túl szívesen hivatkoznak a váltó ún. absztrakt jellegére, amikor az adós arra hivatkozva tagadja meg a fizetést, hogy a hitelező megszegte valamely, az alapügyletből fakadó kötelezettségét.
Ennek során nagy súlyt helyez a váltó adása okának és ezzel összefüggésben a váltó adott ügyletben betöltött rendeltetésének a vizsgálatára. A továbbiakban én ugyanezt a kérdést általánosabban, a váltó gazdasági funkciója felől szeretném megközelíteni, mert úgy gondolom, hogy csak ennek alapján fogjuk tudni helyesen értelmezni azokat a váltójogi rendelkezéseket, amelyeken alapul a cikknek az egyik kiindulópontként szolgáló megállapítása: „közismert a váltó fogalmának egyik fontos meghatározó eleme: a váltó absztrakt kötelezettségvállalást jelent”.
A váltó legfőképpen és mindenekelőtt hiteleszköz. Igaz, hogy az első váltókat feltehetőleg az egymástól eltérő pénznemek átváltásának eszközeként használták (bár e használatban mindenkor szerepet játszott a tér-, illetve időbeli különbségek áthidalása is, amely szükséglet a pénzhelyettesítő, illetve hiteleszköz kialakulásának fő tényezője), valamint azt is tudjuk, hogy a váltó alkalmas fizetések teljesítésének a lebonyolítására is (az angol jogban pl. a tisztán fizetési eszköz csekk nem más, mint a váltónak egy speciális formája), és a váltót mint értékpapírt felhasználják a különféle pénzpiaci műveletekhez és spekulációs ügyletekhez, valódi gazdasági funkcióját és jelentőségét azonban hitelpapír mivolta adja. A cikkben fizetési váltóként említett váltók is tipikusan hitelviszonyt megtestesítő papírok. Hite-leiemet nem tartalmazó üzletekben váltó alkalmazása szükségtelen, a fizetési kötelezettség biztosítására más, hatékonyabb eszközök állnak a szerződő felek rendelkezésére.
A váltó hiteleszköz jellegéből következően az alapügyletben a hitelező szolgáltatása ellenértékének megfizetésére haladékot ad, más szóval hitelbe teljesít (kereskedelmi hitel). A hitel váltóba foglalásával a hitelező gazdasági pozícióját javítják, hiszen a váltó révén viszonthitelhez juthat, refinanszírozást szerezhet e kintlevőségére. Ugyanez a rendeltetése a pénzkölcsönhöz, bankkölcsönhöz kapcsolódó ún. fináncváltónak is. A váltó gazdasági jelentőségének értékeléséhez mindig szem előtt kell tartanunk azt az általános törvényszerűséget, hogy a gazdálkodók egyidejűleg két követelménynek kell, hogy megfeleljenek. Az egyik az, hogy eredményesek legyenek, azaz bevételük haladja meg a kiadásaikat. A talpon maradás másik feltétele pedig az, hogy folyamatosan megőrizzék fizetőképességüket. A két követelmény időnként egymással ellentétes magatartásra sarkall. A biztonság azt igényli például, hogy tartsanak otthon készenlétben pénzt, a pénz fektetése ugyanakkor rontja az eredményességet, és elvonja a forrásokat a jó üzleti lehetőségek elől. A vevő számára hitelt adni előnyös lehet, mert segíti az eladás létrejöttét, a jó eladási ár elérését, esetleg lehetővé teszi kamat felszámítását stb. A másik oldalról azonban a keletkező fizetési kötelezettségek teljesítéséhez a bevételek realizálása szükséges, azaz az, hogy az eladó időben hozzájusson a pénzéhez. Ennek a feszültségnek a feloldásához járul hozzá a váltó. A pénzügyi gazdálkodás során a vállalkozók - különösen a likviditásukat elsődlegesnek tekintő bankok - a tulajdonukban lévő eszközöket sorba rendezik aszerint, hogy azok milyen rövid idő alatt használhatók fel pénzügyi kötelezettségeik teljesítésére. Ebben a sorban természetesen első helyen áll a készpénz, ezt követik a váltók, egyéb piacképes értékpapírok, a rövid lejáratú követelések, a sor végén állnak a hosszabb lejáratú követelések, ingatlanok stb. Az az érdekes, hogy az értékpapírok lejáratuktól függetlenül megelőzik a követeléseket. Ennek oka forgalomképességükben rejlik: a pénzpiacokon rendszeresen, nagy tömegben adásvétel tárgyai, ezért szükség esetén általában könnyen pénzzé tehetők.
Minek köszönhető az értékpapírok nagyfokú forgalomképessége? Lényegében azt mondhatjuk, hogy a váltó minden sajátossága - így a váltókövetelés absztrakt jellege is - abból a varázslatból következik, hogy a kötelmi viszony dologivá alakul át. A kérdést közelebbről megfogalmazva: mi akadályozza azt, hogy a kötelmi jellegű, szerződéses követelések forgalomképesek legyenek? Hogyan győzi le a váltó ezeket az akadályokat?
A kötelmi jog általános szabályai szerint a követelés a két szerződő félhez, az adós és az eredeti hitelező személyéhez kötődik. A követelés felett csak a hitelező rendelkezhet, az adós csak a hitelezőnek, illetve a hitelező jogutódjának vagy meghatalmazottjának teljesíthet. Ebből következik, hogy az adós kötelemszüntető, felszabadító hatással csak annak fizethet, akinek jogosultságáról meggyőződött, azaz szükséges a jogosítottként fellépő személy materiális legitimációja, igazolni kénytelen, hogy ő valóban a hitelező jogutódja, vagy meghatalmazottja. Ez a követelmény nem csupán a fizetéskor, hanem a követelés átruházásakor is fennáll, hiszen aki a követelést megszerezni akarja, szintén vizsgálni kénytelen, vajon a követelés tényleg fennáll-e, és annak jogosítottja az átruházó-e. Ez annak az alapelvnek a kifejeződése, hogy jogot csak attól és olyan terjedelemben lehet szerezni, aki maga is jogosult. Ha e kérdésekre a válasz megnyugtató módon igenlő, a követelés személyhez kötöttsége miatt a hitelező jogutódja még mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy az, adós olyan kifogásokat hozhat fel ellene,. amelyek a hitelező személyéből fakadnak, és amelyekről az új hitelező esetleg csak akkor hallott először [Ptk. 329. § (3) bek.]. Könnyen belátható, hogy a jogosultság érdemi vizsgálatának szükségessége, valamint az adós kifogásolási jogának korlátozhatatlansága szinte áthághatatlan akadályt támasztanak a követelés esedékesség előtti értékesítése elé. Valóban, a követelések polgári jogi engedmény útján való átruházása az üzleti életben periférikus jelenség: esetenként fizetési biztosítékként, és az erre szakosodott pénzintézetek factoring üzletágának keretében alkalmazzák.
A váltó azáltal képes a forgalmi élet szükségleteit kielégíteni, hogy elszakítja a követelést az adós és a hitelező közötti személyes viszonytól, a követelés dologiasul, az értékpapír olyan rendelkezési jogot biztosít a követelés felett a hitelező számára, amilyen őt általában a dologi javak felett illeti meg.
Próbáljuk meg tetten érni ezt a varázslatot, keressük meg a Váltótörvényben (Vt.) azokat a konkrét rendelkezéseket, amelyeknek a váltó e különleges jellegét köszönheti! Mielőtt azonban erre rátérnénk, nem árt még egyszer felidézni, hogy e speciális váltójogi szabályok rendeltetése a váltó forgalomképességének biztosítása, a forgalom biztonsága, azaz a váltó jóhiszemű megszerzőjének megszabadítása azoktól a kockázatoktól, amelyek a kötelmi jogi engedményezéssel együtt járnak. Innen nézve nyernek értelmet azok a speciális váltójogi szabályok, amelyek együttesen a váltó absztrakt jellegét adják.
E szabályok elsősorban a váltóátruházáshoz kapcsolódnak, és a váltóátruházás három híres hatásában nyilvánulnak meg, amelyek együttesen a forgatmány speciális jogállását eredményezik:
Mindebből nemcsak az világos, hogy a váltókötelezettség absztrakt jellegét eredményező szabályok mindegyike a váltóba foglalt kötelezettség forgalomképességét szolgálja, hanem az is, hogy e kötelezettség csak a váltó forgalombahozatalát (forgalombahozatal alatt az első váltóátruházást értjük) követően, annak következtében válik absztrakttá. Ennek alátámasztása érdekében vizsgáljuk meg a Váltótörvény 17. §-át részletesebben. A Törvénynek ez az a mondata, amely leginkább „felelős” az absztrakt jelleg körüli félreértésekért, és amelyik talán a legfontosabb a kötelmi jogi kötöttségekből való kitörés szempontjából.
A Vt. 17. §-a a forgatmány átruházó hatásának „végeredményét”, a kifogáskorlátozást fogalmazza meg, amely a váltóbirtokos és a váltóadós egymás közötti viszonyának egyik fő szabálya. Ahhoz, hogy ezt a maga teljességében érthessük, figyelembe kell venni a 12. § előírását, amely szerint a váltóátruházás kizárólag teljes és feltétlen lehet, valamint a 14. §-t, amely kimondja, hogy a forgatmány a váltóból eredő minden jogot átruház. Ez utóbbi szabály az értékpapírok egyik fő jellemzője, a papírtartalom elve, amely szerint az értékpapír tulajdonosa a papírban foglalt, abból kiolvasható jogosultságokat szerzi meg, függetlenül attól, hogy a papírt átruházó jogelődjének - az adóssal szembeni személyes viszonya alapján - voltak-e olyan többletjogosítványai, amelyek a papírból nem olvashatók ki (pl. zálogjog), vagy, éppen ellenkezőleg, valamilyen tekintetben korlátozva volt-e a papírban rögzített jogok érvényesítésében.
Ezzel kapcsolatban érdemes idézni Bozókyt: „Azonban a „váltóból eredő minden jog,, átruházására való utalás azzal a megszorítással értendő, hogy ámbár a forgatmányos a váltóadósokat fizetésre valóságos új váltóhitelezőként kényszerítheti, s ezért ellenük azokat a jogokat is érvényesítheti, amelyeket forgató jogelődjének a váltóadósokhoz való személyes viszonya alapján esetleg nem állott volna módjában követelni, mert azok közül egyre vagy többre nézve ellene netán valamely kifogás (pl. beszámítás, tartozáselengedés, fizetési halasztás stb.) lett volna felhozható, viszont ő maga a váltóbirtokosi jogok érvényesítésénél a saját személyével szemben felhozható kifogásokat új váltóhitelezői volta ellenére is tűrni kénytelen, mert semmi ok sem forgott fenn arra, hogy a magánjognak ide vágó szabályait (Mj. T. 1267-1277. §) a V. T. áttörje.” A Vt. ráépül a magánjogra: mindazok a magánjogi szabályok érvényesek a váltójogviszonyban, amelyek nem ellentétesek valamely váltójogi rendelkezéssel. A 17. § pl. azokat a szabályokat tartalmazza, amelyek korlátozzák a magánjogon alapuló kifogásokat. E kifogáskorlátozó szabályokat azonban nem lehet kiterjesztően értelmezni; amilyen viszonylatokban a kifogásolás joga nincs korlátozva, ott ez a jog az adóst az általános magánjogi szabályok szerint illeti meg.
E szakasszal kapcsolatban azt is megtudjuk Bozókytól, hogy annak megszövegezése körül folytak a leghevesebb viták, és évtizedeken át sziszifuszi feladatnak látszott olyan szabályozást találni, amelyben megférnek a váltókötelezettség természetével kapcsolatos legkülönfélébb- elméletek, és amely - biztonságot nyújt a jóhiszemű váltóbirtokosnak, - megvédi a váltóadósokat a kijátszástól, és - nem bénítja a váltóforgalmat.
„Genfben végül is az a felfogás győzött, hogy a jogegység magasabb fokának elértéig a szabály megalkotásánál csak két körülményre kell figyelemmel lenni. Az első a váltó forgalomképességének csorbítatlan megőrzése. ... A másik szempont gyanánt pedig az alakult ki, hogy ellenkeznék a méltányossággal az adóst pusztán amiatt hátrányosabb helyzetbe juttatni, mert kötelezettsége váltóban van megtestesítve, s ennél fogva, a váltókövetelés elvont természete ellenére sem zárható el azoknak a kifogásoknak érvényesítésétől, amelyekhez az alapul szolgált ügylet, illetve a váltószerződés folytán mint ügyfélnek joga van, ... az egymással közvetlenül szerződött felek és azok jogutódai közt minden magánjogi kifogással a váltóperben is rendszerint korlátlanul lehet élni.”
A Vt. 17. §-ában megfogalmazott rendelkezés címzettje a „váltón alapuló keresettel megtámadott személy”; ez tipikusan a saját váltó kiállítója és az idegen váltó elfogadója, de ezeken felül érvényes valamennyi megtérítési váltókötelezettre, így a váltó forgatóira is. A rendelkezés tartalma egy tilalom, amely megakadályozza a fizetési kötelezettség teljesítésének olyan kifogás alapján való megtagadását, amely a kötelezettnek „a kibocsátóval vagy valamelyik előbbi váltóbirtokossal szemben fennálló személyes viszonyán alapul”. E tilalom értelmezéséhez tehát két kérdésre kell válaszolni: a) mi az a „személyes viszony”? és b) melyik az az alanyi kör, amelyikkel szembeni személyes viszony nem szolgálhat kifogás alapjául;
Személyes viszonyon alapul a kifogás akkor, ha olyan jogra, feltételre, körülményre hivatkozik, amely magából a váltóból nem tűnik ki. Közömbös, hogy ez a jog a váltó alapügyletéből, vagy pedig azon kívüli jogviszonyból ered-e, a lényeg, pozitívan megfogalmazva az, hogy a váltó megszerzője „a váltóból eredő valamennyi jogot” (Vt. 14. §) megszerzi, függetlenül attól, hogy az átruházó ennél többel (pl. valamilyen fizetési biztosítékkal) vagy kevesebbel rendelkezett (pl. valamilyen szerződéses korlát, a fizetés iránti igény érvényesítéséhez előírt feltétel miatt). A váltó megszerzőjére - hacsak nem „tudatosan az adós hátrányára cselekedett” - nem száll át semmi olyan jog, teher, kötelezettség, amely az átruházónak (vagy bármelyik korábbi átruházónak) más váltószereplőkkel vagy kívülállókkal szembeni viszonyából fakad és a váltón nincs váltójogi hatállyal feltüntetve.
Nézzük, kik azok az alanyok, akiknek személyes viszonyán alapuló kifogás kizárt! E viszony egyik oldalán mindig a „váltón alapuló keresettel megtámadott személy” áll, aki amint erről az imént már szóltunk, valamely (bármely!) váltókötelezett. Idegen váltó esetén a váltókötelezett a kibocsátóval vagy valamelyik előbbi váltóbirtokossal szembeni viszonyából nem hozhat fel kifogást. A kibocsátó és a címzett között fennáll egy meghatározott jogviszony, a fedezeti viszony, amelynek alapján a kibocsátó jogosult (vagy nem) váltót neki címzetten kibocsátani, és a címzett köteles (vagy nem) a váltót honorálni. Az elfogadó azonban, amikor a váltóbirtokos a váltót fizetés végett neki bemutatja, nem hivatkozhat a kibocsátóhoz fűződő jogviszonyában bekövetkezett bármilyen szerződésszegésre vagy egyéb rendellenességre. Az idegen váltó másik alapjogviszonya tipikus esetben a kibocsátó és a rendelvényes között áll fenn. A kibocsátó - a címzett nemteljesítése esetén bekövetkező - megtérítési kötelezettsége alól szintén nem bújhat ki olyan kifogással, amely a rendelvényessel szembeni személyes viszonyából ered.
Mielőtt e gondolatmenetet folytatnánk, érdemes megfigyelni, Bozóky miként fogalmaz: „Hogy mi vezette a kibocsátót a váltó kiállítására, az intézményezettet pedig az elfogadás megtételére, az ezek szerint a váltójog szempontjából jelentőséggel nem is bír... nincs tehát váltójogi jelentősége annak sem, ha a kibocsátó, elfogadó és forgató a váltó szövegében netán arra egyenesen utalnának is, hogy nyilatkozataikat ... előzetesen fennállt jogviszonyra tekintettel tették, pl. ... („értékét megkaptam”)”.
Saját váltó esetén az alapügylet szerződő felei általában a váltó kiállítója (főkötelezettje) és rendelvényese (első váltóbirtokosa). Ebből az alapügyletből a két fél között keletkezhetnek viták, azonban a váltókötelezett számára ez, ha közben a váltót forgatták, az új váltóbirtokossal szemben nem szolgálhat kifogásul.
A Vt. 17. §-a egyértelműen fogalmaz: kizárt bármelyik előbbi váltóbirtokossal szembeni viszonyból kifogást felhozni. Az „előbbi váltóbirtokos” kifejezés magában foglalja az első váltóbirtokostól kezdve valamennyit, kivéve a jelenlegit, a követelést éppen érvényesítő váltóhitelezőt. A váltókötelezettnek ugyanis nem csak az első, hanem bármelyik további váltóbirtokossal szemben lehet személyes viszonya, amelynek alapján vele szemben jogosult lenne megtagadni a fizetést, a váltó átruházásával azonban e joga elvész, az új váltóbirtokossal szemben erre már nem hivatkozhat, A váltókötelezett az aktuális váltóhitelezővel szemben kizárólag a váltón, vagy pedig a vele (de nem az őt megelőző váltóbirtokossal) szembeni személyes kapcsolatán alapuló kifogást hozhat fel. Ez azt jelenti például, hogy ha a váltóbirtokos tartozik a váltó kiállítójának, akkor ez utóbbi attól függetlenül érvényesítheti követelését beszámítás útján, hogy az ő tartozása váltóba van foglalva. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a váltót egyáltalán nem forgatták. Ebben az esetben nincs „korábbi váltóbirtokos”; tehát az ilyenekkel kapcsolatos törvényi tilalom nem is jöhetne szóba: az alapügyletben résztvevő első váltóbirtokos és az aktuális váltóbirtokos ugyanaz a személy, ezért az aktuális váltóhitelezővel szembeni személyes viszony magában foglalja az alapügyletet is. Az olyan váltó esetében tehát, amit nem forgattak, a váltókötelezett a Váltótörvény alapján minden korlátozás nélkül jogosult a váltókötelezettségével szemben az alapügyletből kifogást meríteni.
Ezzel ismét visszajutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy a váltókötelezettség mennyiben absztrakt, azaz független az alapügylettől, és mennyiben nem. Vizsgálódásunk eredményeként megerősíthetjük, hogy a váltóban foglalt kötelezettség a váltó forgalombahozatalát (első forgatását) követően - elsősorban a váltóátruházás speciális hatásai miatt, a törvény erejénél fogva, anélkül, hogy ehhez szükséges lenne a felek külön megállapodása - absztrakttá válik.
A váltókötelezettség absztrakt jellege azonban nem abszolút, két jelentős korláttal érvényesül; lényege az, hogy a váltóhitelezőnek nem kell tartania az adósnak bármely más váltószereplővel szembeni viszonyából származó, általa a váltó megszerzésekor nem ismert kifogásától.
Szükséges tehát egyfelől a váltóbirtokos jóhiszeműsége. A váltóbirtokos elveszíti a kifogáskorlátozás intézményében rejlő védettséget, ha az adós bizonyítja róla, hogy tudott (vagy tudnia kellett) arról, hogy az adós milyen kifogásokkal rendelkezik, és arról, hogy az átruházás éppen ezeknek a kifogásoknak a kizárását célozza, s ez az adós károsodását vonja (vagy vonhatja) maga után.
A váltóbirtokosnak továbbá mindig számítania kell arra, hogy a váltókötelezett a vele szembeni személyes viszonyból származó kifogásokat felhozhatja, és, ha az aktuális váltóbirtokos megegyezik az eredeti váltóbirtokossal, akkor, vele szemben felhozhatók az alapügyletből fakadó kifogások is; azaz, az adós kötelezettsége az eredeti váltóbirtokossal szemben nem válik absztrakttá.
Mindez nem kérdőjelezi meg azt a cikkben idézett állítást, hogy „a váltóhitelező váltókövetelésének megalapozásához a közvetlen adóssal szemben is príma facie elég maga a váltó”; ez a tény azonban nem elegendő ahhoz, hogy a váltókötelezettséget már ebben a fázisban absztraktnak tekintsük; önmagában a váltó kiállítása és a rendelvényesnek való átadása csupán az első lépés a kötelezettség valódi önállósodása felé (amely csupán a váltó forgalombahozatalával történik meg), és innen még nagyon könnyű a visszatérés az alapügylethez.
Ezek után, az előzőek illusztrálására, nézzünk meg egy elképzelt esetet.
Tényállás: A felek uzsorásnak minősülő, tehát semmis szerződésben vállalt fizetési kötelezettséget váltóba foglalnak.
1. Kérdés: Eredményes lehet-e az adósnak a váltót fizetés végett bemutató rendel vény essél szemben a semmisségre alapozott kifogása?
Válasz: A Ptk. szerint semmis szerződés érvénytelenségére - hacsak a törvény kivételt nem tesz - bárki hivatkozhat. A Vt. tartalmaz olyan szabályokat, amelyek a Ptk. alóli kivételként értelmezendők. A kérdés tehát az, hogy a kifogáskorlátozásnak a Vt. 17. §-ában megállapított szabályai ebben az esetben akadályozzák-e azt, hogy az adós az alapügyletnek erre az alapvető hiányosságára hivatkozva megtagadja a fizetést? Amint láthattuk, a hivatkozott rendelkezésben megfogalmazott kivételek nem terjednek ki a kérdéses esetre, mivel az alapügylet résztvevői kerültek egymással szembe, és semmi sem akadályozza meg azt, hogy az alapügyletből származó kifogásaikat a váltójogviszony keretében is felhozhassák.
2. Kérdés: Eredményes lehet-e az adósnak a váltófizetés végett bemutató forgatmányossal szemben a semmisségre alapozott kifogása?
Válasz: Az előző válasz logikáját követve, azt mondhatjuk, hogy e tekintetben már tartalmaz kivételt a Vt.: Jóhiszemű forgatmányos váltóbirtokossal szemben az alapügyletből, amelyben ő nem volt fél, semmilyen kifogás nem hozható fel. Ezzel ellentétes eredményre jutnánk, ha a követelést nem váltóforgatmány, hanem engedmény útján ruházták volna át. A kifogás eredményessége tehát azon fog múlni, hogy a váltóbirtokos megfelel-e a jóhiszeműség követelményének.
Az eddigiek során tisztáztuk azt, hogy a váltókötelezettség a váltó forgalombahozatala révén absztrakttá válik. Fennmarad azonban a kérdés, hogy mi a helyzet a váltó forgatása előtt. Mi a jelentősége a tartozás váltóba foglalásának az alapügylet szereplői közötti viszonyban? Hogyan hat az alapügyletre az a tény, hogy az abból származó kötelezettséget váltóba foglalták? Ismételjük, hogy ennek az aktusnak a legfontosabb következménye az, hogy ezáltal megteremtődött annak a lehetősége, hogy a hitelező a követelését az adós értesítése nélkül átruházza, és ezáltal azt az alapügylettől elszakítsa. Mindaddig azonban, amíg a váltót a birtokában tartja, ez csupán egy lehetőség, és az adós és a hitelező közötti eredeti viszony lényegesen nem módosul.
A hitelnyújtás és a váltóadás az alapügylet fizetési feltételeinek képezi a részét. A törvény erejénél fogva a váltó adásának következtében, a váltóbirtokosnak kell fizetés végett bemutatnia a váltót, a váltóadós pedig a fizetés ellenében követelheti a nyugtázott váltó kiadását. A kettejük jogviszonyában azonban ez eljárási, technikai kérdés, a fizetési kötelezettség lényegében továbbra is az alapügyletből fakad. így értelmezem azt is, hogy a váltó önálló jogcím. Amikor minden rendben megy, akkor az adós látszólag valóban a váltókötelezettségének tesz eleget a fizetés teljesítésével. Az alapügylet szereplői között ez azonban csak formaság; az adós azért fizeti ki a váltót, mert a váltó bemutatója az alapügyletbeni kötelezettségét (amelynek ellenértéke a váltóban foglalt fizetés) rendben teljesítette.
Itt alkalmas kitérni a fizetéssel kapcsolatos másik „technikai” kérdésre, amely implicit módon szintén az alapügylet részét képezi, a követelés érvényesítésének bírói útjára. A váltóban foglalt fizetési kötelezettség teljesítésének módjára vonatkozó szabályokhoz hasonlóan adottság a szerződő felek számára, hogy a váltókövetelés bíróság előtti érvényesítésére speciális szabályok vonatkoznak. Tág értelemben ezek a szabályok is a váltójog részét képezik, bár ezeket nem a Vt., hanem a Pp tartalmazza, mégpedig úgy, hogy a váltóperekben a felek részére külön, rövid határidőket állapít meg. A szabályozás célja nyilvánvalóan az eljárás gyorsítása, hogy ilyen módon is vonzóvá tegyék a váltó alkalmazását. A gyorsítás lehetőségét az adja, hogy a váltóval kapcsolatban elvileg csak formai kérdések felett lehet vita, nincs szükség szakértői bizonyításra stb. Ez valószínűleg igaz is azokban az esetekben, amelyekben tisztán váltójogi kérdést kell eldönteni. Ilyen lehet pl. annak eldöntése, hogy ha a váltókötelezett a fizetés teljesítését az alapügyletből származó kifogásra hivatkozva megtagadja, a Vt. alapján lehetett-e ilyen típusú kifogásra hivatkozni. Ha a válasz az, hogy ez a kifogás a Törvény 17. §-ában megfogalmazott tilalomba ütközik, akkor a bíróság kötelezi a váltóadóst a teljesítésre, és ezzel a jogvita a váltóperekre megállapított eljárási keretek között lezárult.
Mi a helyzet azonban akkor, ha a bíróság arra az álláspontra jut, hogy a Váltótörvény alapján a váltókötelezett jogosult az adott kifogás felhozására, és fizetési kötelezettségeinek fennállása azon múlik, hogy az általa felhozott kifogás megalapozott-e? Ennek eldöntéséhez szükség lehet az alapügylet szerződésének elemzésére, a felek magatartásának a vizsgálatára stb. Kérdés, hogy ebben a fázisban még mindig váltóper zajlik-e a bíróság előtt. A Legfelsőbb Bíróság több esetben is választ adott e kérdésre:
A Gf. I. 32044/1992./3. számú ítéletében kimondta, hogy abban az esetben, „ha a váltójogviszonyban az alapügylet jogosultja, és kötelezettje kerül szembe egymással, a bíróság bizonyos feltételek esetében vizsgálhatja a mögöttes jogügyletet annak érdekében, hogy pusztán a váltókötelezettség absztrakt jellege miatt tartozatlan fizetés ne történjék”.
A Gf. I. 32818/1992/3. számú ítéletében pedig azt az iránymutatást adta, hogy „a bírói gyakorlat megengedhetőnek tartja, hogy a közvetlen hitelezővel szemben a váltón alapuló keresettel megtámadott személy az alapjogviszonyból eredő kifogását felhozza,... ezeket a kifogásokat a rövid és gyors eljárást igénylő váltóperekben azonban csak olyan bizonyítékok alapján lehet érvényesíteni, amelyek szakértői bizonyítás nélkül is kétségtelenné teszik az ellenérték hiányosságait, ... A váltóeljárásban ugyanis nem lehet figyelmen kívül hagyni a váltó lényegét, annak rendeltetését, tehát azt, hogy a váltóadósság függetlenedik az alapügylettől, és a váltókötelezett a váltóbirtokossal szemben a forgatható értékpapír és nem a jogcímes ügylet alapján tartozik helytállni.”
Amint látjuk, ezek az állásfoglalások abból indulnak ki, hogy a váltókötelezettség az alapügylettől független absztrakt tartozás, függetlenül attól, hogy a váltójogviszonyban az alapügylet jogosultja és kötelezettje kerül egymással szembe, vagy pedig a váltó átruházása következtében az eredeti hitelező helyére más váltójogosult került; az alapügylet vizsgálata annak függvényében engedhető meg, hogy az mennyire húzza el az eljárást.
Véleményem szerint a Legfelsőbb Bíróság ezekben az állásfoglalásaiban figyelmen kívül hagyta a Vt. előzőekben elemzett 17. §-ának egyértelmű szabályát, és ennek következtében a váltókötelezettséget absztraktnak minősíti olyan esetekben is, amelyekben ez a minősítés a Vt. konkrét rendelkezéseiből nem vezethető le, és korlátozza, bírói mérlegelés függvényévé teszi a váltókötelezetteknek azt a kifogásolási jogát, amelyet a Vt. minden feltétel nélkül megenged.
Úgy gondolom, hogy a Legfelsőbb Bíróságot, ennek az álláspontjának kialakításakor - a váltókövetelés absztraktságára és a kifogás korlátozásra vonatkozó rendelkezések téves interpretálása mellett - motiválta az a törekvés, hogy a Pp. speciális szabályaival összhangban gyorsítsa a váltópereket. E tekintetben helyénvaló lehet iránymutatást adni, hiszen a Pp. nem határozza meg sem a váltóper fogalmát, sem azt, hogy mit jelent a soronkívüliség. A Pp. azonban természetesen arra nem ad felhatalmazást a bíróságnak, hogy megfossza az alperest olyan jogainak a gyakorlásától, amelyeket az anyagi jog (Ptk., Vt.) biztosít számára.
Az általános kérdések fejtegetése után röviden még kitérnék néhányra a cikkben felvetett gyakorlati kérdések közül.
A Gf. I. 31823 sz. ügyben váltókezesség alapján fennálló fizetési kötelezettségtől kívánt szabadulni egy bank, arra hivatkozva, hogy kezességvállalása semmis, mert az Állami Bankfelügyelet tiltó határozata értelmében nem volt jogosult kezességet vállalni. A bíróság a kifogásnak azért nem adott helyt, mert „a kezességvállalás tilalmát a bank tevékenységi körében bekövetkezett változásként nem vezették keresztül a cégjegyzéken”. Ez azt jelenti, hogy ha az alperes bank a váltókezesség vállalása előtt tevékenységi köréből törölte volna a kezességvállalást, a bíróság semmisnek minősítette volna az adott ügyletet. Ezzel az állásfoglalással a bíróság visszatért a relatív, célhoz kötött jogképességhez, amit az 1977. évi IV. törvény megszüntetett, mert a gyakorlatban' bizonytalanságot eredményezett azzal, hogy a „jogi személlyel szerződő féltől elvárta, hogy vizsgálja azt is: a vele polgári jogi kapcsolatba kerülő fél jogképessége milyen terjedelmű, tevékenységi köre mire terjedhet ki.”
A váltó hiteleszköz-jellegéből következően fontos kérdés, hogy a felek a hitel kamatát miként érvényesíthetik a váltó útján. Ezzel kapcsolatban először helyesbíteni szeretném a cikk következő kijelentését: A kamatnak a váltó összegébe való foglalása „azzal a hátránnyal jár, hogy a kamatfizetést akkor is a váltókötelezettség eredeti lejártának idejéig kell kiegyenlíteni, ha a váltóadós a váltóból adódó kötelezettségét ennél korábban teljesítette”. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban ismét fel kell idézni, hogy a váltó egyik fő gazdasági funkciója az, hogy a hitelezők követelését annak esedékessége előtt, a váltó leszámítoltatása útján pénzzé tehesse: A leszámítolás során a váltóbirtokos forgatmány útján átruházza a váltót, ennek fejében megkapja a váltónak a leszámítolási kamattal csökkentett összegét. A Vt. 11. §-a szerint a váltót a váltókötelezettekre is lehet forgatni. A váltókövetelés dologi jellegének egyik következménye, hogy - az általános polgári jogi szabályoktól eltérően - a váltó nem szűnik meg attól, hogy visszakerült kiállítójához. A kiállító választhat, hogy a váltót ismét forgalomba hozza, vagy pedig megsemmisíti. A felek szabadon állapodhatnak meg abban, hogy a váltó átruházásakor alkalmaznak-e leszámítolási kamatot, vagy pedig valamilyen speciális ok miatt eltekintenek attól. Fel szeretném hívni arra a váltójogi sajátosságra is a figyelmet, hogy esedékesség előtti fizetésre kizárólag a felek megállapodása alapján kerülhet sor. A váltófizetést a váltóbirtokosnak kell kezdeményeznie a váltó fizetés végett való bemutatásával, amire legkorábban a váltó esedékességekor kerülhet sor. Ha a felek magánjogi hatállyal megállapodnak a tartozás esedékessége előtti kifizetésében, e megállapodásnak természetesen tárgya lehet az is, hogy a fizetendő összeget csökkentik a meg nem szolgált idő utáni kamatokkal.
Az ügyleti kamattal és leszámítolással kapcsolatban a cikk idézi továbbá a Legfelsőbb Bíróságnak a Gf. I. 32294/1991. számú határozatát. E szerint:
„A váltó tehát a kiállításkor, illetve az elfogadáskor annyit ér, amilyen összegről szól. Ha azonban a váltóbirtokos az esedékesség előtt hozzá akar jutni a váltó összegéhez, akkor a leszámítolás és az esedékesség közötti időre eső kamattal és a banki költségekkel kisebb összeget fog kapni.”
Az idézett két mondat nyilvánvalóan ellentmond egymásnak, hiszen egy értékpapír pontosan annyit ér, amennyit adnak érte. A váltó tényleges értéke általában a kiállítás időpontjában van a legtávolabb a váltó összegétől, a két érték jó esetben az esedékesség időpontjában esik egybe. Lehetséges azonban, hogy időközben az adós fizetésképtelenné válik, és emiatt a váltó értéke lényegesen eltér annak (a leszámítolási kamattal csökkentett) összegétől.
Tudomásom szerint jelenleg a váltógyakorlat egyik legnagyobb problémája a késedelmi kamat. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint, a Vt. 48. §-a - mint speciális jogszabály - szabályozza a váltójogviszonyban irányadó késedelmi kamatot, a Vt. 50. §-a pedig a váltódíjat mint kárátalányt, ezért a hitelező; ezeken túl további késedelmi kamat vagy kártérítés megfizetésére jogszerűen nem tarthat igényt. (Gf. I. 31408/1992 és Gf. I. 30301/1992.) A cikk ehhez hozzáfűzi, hogy:
„Kétségtelen, hogy a váltójogszabály és az általános polgári jogi szabályok között a késedelmi kamat mértéke tekintetében súlyos ellentmondás állt elő (mely gazdasági feszültséggel is együtt jár), azonban ezt csak törvényhozási úton lehet, kiküszöbölni.”
Először a gazdasági feszültség mértékének érzékeltetéséül vessük össze a Vt. évi 6%-os mértékét a gyakorlatban uralkodó évi 40%-on felüli késedelmi kamattal, és gondoljuk végig, hogy milyen hátrányos helyzetbe kerül a hitelező az adós késedelmes teljesítése esetén, pusztán azért, mert a követelése váltóba van foglalva, és milyen előnyös az adósnak a.váltótartozással késedelembe esni: ennél olcsóbb hitelhez sehonnan sem juthatna! Másodszor, ez nem csupán az „általános polgári jogi szabályok”-kal van ellentmondásban, hanem - és a jogértelmezés számára ez okoz igazán problémát - a „speciális” váltójogi szabályokkal, a váltójognak a formai követelményekkel és a határidőkkel kapcsolatos szigorával, valamint a magas kamattal is, amelyeknek fő célja a váltóforgalom igényeinek szolgálata, a váltókövetelés érvényesítésének segítése. A 6%-os váltókamat értékeléskor figyelembe kell venni, hogy a 30-as évek első felében az uralkodó banki kamat 3% körül volt, 1965-ben, (a Vt. magyarországi kihirdetésekor) pedig a törvényes felső kamathatár 5%. Ebben az összefüggésben érdemes idézni a cikk következő megállapítását: „A váltójogi fogalmakat nem csupán a jelenleg hatályos jogszabályok szerint kell értelmezni, ki kell terjeszkedni a meghozatalkor életben volt (bel- és külföldi) jogintézményekre is.” Ezek után az a kérdés, hogy tényleg a törvényhozás-e az egyetlen megoldás, a jogalkalmazás nem segíthetne-e áthidalni a törvényhozás kétségkívüli elmaradását? Elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy a Vt. 48. §-ában szereplő kamat biztosan késedelmi kamat-e. Késedelmi kamat - az a kamat, amelyet az adós akkor köteles fizetni, ha fizetési kötelezettsége teljesítésével késedelembe esett; a kamat a késedelem időtartamára jár. Mikor esik késedelembe a váltóadós? A váltó esedékességekor? Nem, hanem csak akkor, ha a váltóbirtokos a váltót esedékességekor vagy azt követően fizetés végett bemutatja, és az adós a fizetést elmulasztja. A váltót fizetés végett az elévülési időn belül bármikor be lehet mutatni, sőt, az esedékességet követő két napon belül történő bemutatásánál (feltéve, hogy az óvást is időben felveszik), még a megtérítési igény sem csorbul. A 48. § szerint azonban a 6%-os kamatot az esedékességtől kell számítani, függetlenül attól, hogy a fizetés végett való bemutatás mikor történt! Lehetségesnek (és az előző érvek alapján indokoltnak) tartok ezért olyan jogértelmezést, amely szerint e kamat nem késedelmi kamat, hanem egy speciális váltókamat, hiszen azt az adós késedelme nélkül is hozzá kell számítani a váltó összegéhez. Ebben az esetben pedig lehetővé válna, a váltójogi igényeken felül a polgári jognak a késedelmes fizetésre vonatkozó szabályai szerint késedelmi kamatot is követelni. A cikk szerint a hitelező „köztörvényi perben" követelheti azt a kamatot, amelyet a váltóban feltüntettek, de a Vt. 5. §-a szerint nem Írottnak kell tekinteni. Hadd lehessen ugyanilyen úton érvényesíteni azt a késedelmi kamatot, amely a Ptk. szerint fizetési késedelem esetén a felek erre vonatkozó kifejezett megállapodása nélkül is jár a hitelezőnek. Talán fel lehetne hozni ' segítségül még azt is, hogy. van másik lex speciális is, mégpedig a gazdálkodó szervezetek egymás közötti viszonyában felszámítandó késedelmi kamat, amely ráadásul időben is újabb jogszabály, mint a Vt. (lex posteriori). Ez a szabály rugalmasan követi az általános kamatszintet, és a váltó tipikusan az általa szabályozott körben fordul elő. Ezek az érvek talán alapul szolgálhatnak arra, hogy a 6%-os váltókamatot ne tekintsük késedelmi kamatnak, és alkalmazni lehessen a késedelmi kamat általános szabályát. Ez a jogértelmezés nem tökéletes, az alternatív megoldás viszont annyira anakronisztikus eredményre vezet, hogy a két lehetőség előnyeit és hátrányait mérlegre téve, talán a Legfelsőbb Bíróságnak vállalnia kellene a formailag tökéletlenebb, de nyilvánvalóan a forgalom érdekét szolgáló jogértelmezést. Ha a váltófizetés esetén erre mégsem lenne mód, az is segítene, ha a bíróság legalább a kárigény tekintetében az eddiginél nagyobb engedékenységet tanúsítana. Ha a váltódíjat az „ítélkezési gyakorlat hagyományosan kárátalánynak” fogta is fel, a 30-as1 évek (amelyekből a cikkben; hivatkozott írás származik) óta annyi változás mindenképpen bekövetkezett, hogy a váltókamat jelentősen a piaci kamat szintje alá süllyedt, így a 3 ezrelékes váltódíj már messze nem foglalja magában a kártérítést a fizetés elmaradásáért, tehát semmi sem indokolja, hogy a gyakorlat a váltódíjat a jelenlegi körülmények között is kárátalánynak tekintse.
Végezetül a hitelezői gyakorlat számára rendkívül fontos kérdés a váltóadós fizetésképtelensége esetén alkalmazandó speciális szabályoknak az értelmezése. A Legfelsőbb Bíróság a Gf. I. 32521 sz. ügyben úgy foglalt állást, hogy a csődeljárás alatt érvényesülő fizetési moratórium következtében a váltó fizetés végett való bemutatásának határideje is meghosszabbodik, mert a csődmoratórium a Vt. 54. §-ában meghatározott erőhatalom egy esetének minősül. Ez azt jelenti, hogy az adós fizetési moratóriuma az érte felelősséggel tartozó megtérítési váltókötelezettek számára is mentességet biztosít. A Legfelsőbb Bíróságnak ezzel a jogértelmezésével ellentétes eredményre vezet, ha mégvizsgáljuk a Vt.-nek az adós csődjével kapcsolatos szabályait, különösen a 44. §-t, amely szerint, ha a címzett ellen csődöt nyitnak, a váltóbirtokos megtérítési igényeinek érvényesítéséhez elegendő a csődeljárást elrendelő bírói határozat bemutatása, tehát nincs szükség sem a váltó fizetés végett való bemutatására, sem pedig az óvás felvételére. Mivel ez a rendelkezés egyenes választ ad a megtérítési váltókötelezettek felelősségével kapcsolatos kérdésre, nem lett volna szükséges a Vt. erőhatalomra vonatkozó szabályait értelmezni. Ugyanakkor az sem állítható, hogy a Vt. két hivatkozott rendelkezése ütközne egymással, hanem véleményem szerint a Legfelsőbb Bíróság indokolatlanul sorolta az adós csődjét az erőhatalom esetei közé. Az adós fizetésképtelensége a hitelügyletek elválaszthatatlan kockázata, és a megtérítési váltókötelezettség lényege éppen az, hogy a hitelezőt e kockázattól megkímélje. Már csak azért sem szokásos a csőd bekövetkeztét vis maiornak tekinteni, mert a csőd nem felel meg az erőhatalom meghatározása leglényegesebb elemének, nevezetesen, hogy az esemény bekövetkezése a felek által befolyásolhatatlan legyen.
Végezetül, úgy hiszem, ez a legutóbbi eset rávilágít a váltójog két fontos sajátosságára: az egyik, hogy a Vt. részletes szabályozását adja a váltójogviszonyoknak, ezért, ha egy kérdés felmerül, először mindig a Törvényhez (amelyet sokan az egyetemes jogalkotás egyik csúcsának tartanak) kell fordulni, a másik pedig, hogy a Vt. rendelkezéseinek értelmezésekor annak rendeltetését, a hitelforgalom szolgálatát kell szem előtt tartani.
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
