Szerző: Dr. Gárdos Péter
Polgári Jogi Kodifikáció, 2003/5. 3-18. o.
A Polgári Törvénykönyv koncepciója (a továbbiakban: „Koncepció”) jelzi az engedményezési szabályok felülvizsgálatának szükségességét, azonban a reform lehetséges irányainak megjelölésén túl a szabályozás elveit nem tartalmazza. A Koncepció öt vizsgálandó kérdéskört jelöl meg. Szükséges e szerint az engedményezés fogalmi kereteit az üzleti élet igényeihez igazítani, az engedményezés szabályait alkalmassá tenni a faktorálás megvalósítására, tisztázni a jövőbeli követelések engedményezhetőségét, megvizsgálni a szerződésengedményezés jogi feltételeinek kialakítását, valamint az engedményezést alkalmassá kell tenni hitelbiztosítéki szerep betöltésére.
Jelen tanulmány gerincét a pénzkövetelések szerződéssel történő engedményezésével kapcsolatban felmerülő kérdések vizsgálata adja. Részletesen elemzi ezért a tanulmány a követelések engedményezhetőségét, az engedményezés érvényességéhez szükséges alaki szabályokat, az engedményezésről szóló értesítés formáját és joghatásait, az adós teljesítését, az adós által felhozható kifogásokat és a beszámítás kérdését, az engedményezőt terhelő szavatosságot, valamint az engedményezés nemzetközi magánjogi problémáit. Az elemzés az egyes országok megoldásai mellett különös hangsúllyal vizsgálja az Uncitral által kidolgozott, a követelések engedményezéséről szóló egyezményt (a továbbiakban: „Egyezmény”). A tanulmány vizsgálódásának körén kívül rekednek a jogszabályon alapuló engedményezés kérdései, azok ugyanis jelentősen eltérő kérdéseket vetnek fel a szerződéses engedményezéshez képest. A tanulmány konklúzióként egy indokolással ellátott normaszöveg-tervezetet tartalmaz.
A követelések engedményezhetőségét főszabályként elismerik a jogrendszerek, amennyiben azokat az engedményezési szerződés kellő pontossággal meghatározza. Az eltérések az ez alóli kivételek körében találhatók. Ezen kivételek három csoportba sorolhatóak. A követelések engedményezhetősége kizárt lehet: jogszabály rendelkezése folytán, a felek szerződéses kikötése következtében, illetve a szolgáltatás személyes jellegéből adódóan.
Az egyes kódexek eltérően ítélik meg az engedményezés speciális formáit. Szükséges ezért a követelések engedményezhetőségének körében részletesen megvizsgálni a jövőbeli követelések engedményezhetőségére, a követelések tömeges engedményezésére, a biztosítéki célú engedményezésre, a globálcesszióra, illetve követelések részeinek engedményezésére vonatkozó szabályokat is.
A Ptk. 328. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy nem lehet engedményezni a jogosult személyéhez kötött, valamint azon követeléseket, amelyek engedményezését jogszabály kizárja. A Ptk. és néhány egyéb jogszabály is kizárja bizonyos követelések engedményezhetőségét. Ha a jogszabály az engedményezés jogát kizárja vagy feltételhez köti, az ezzel ellentétes engedményezés is kizárt.
Külön szükséges vizsgálni a követelés személyes jellegéből adódó átruházási tilalom kérdését. A Ptk. Kommentárja a BGB
399. §-ával szinte teljesen összhangban áll. E szerint ugyanis „[a] szolgáltatás jellege kizárja a természetbeni tartásra irányuló és más olyan személyre szóló követelés engedményezését, amelynek engedményezése a szerződés tartalmának módosítását jelentené.” A szolgáltatás személyes jellege olyan generálklauzula, amelyet a bírói gyakorlatnak kell kitöltenie tartalommal. A Ptk.-hoz hasonlóan rendelkezik az Európai Szerződési Jog Alapelvei is, amikor kimondja, hogy az adós hozzájárulása nélkül nem engedményezhetőek azok a követelések, amelyek esetében a szolgáltatás jellegéből vagy az adós és az engedményező kapcsolatából adódóan ésszerűen nem várható el, hogy az adós ne az engedményesnek teljesítsen. Az Unidroit Alapelveinek új, 9. fejezetének tervezete úgy rendelkezik, hogy az engedményezéshez „[a] kötelezett hozzájárulása nem szükséges, kivéve ha az adott kötelezettség különleges személyes jellemzővel bír.”
Bár a joggyakorlatban csak elvétve fordul elő nem pénzbeli követelés engedményezése, azt jogszabály nem zárja ki. A Legfelsőbb Bíróság helyesen vonta le a jogszabályok elemzéséből azt a következtetést, hogy a „pénzkövetelés - mint minden más kötelmi jellegű követelés - (...) engedményezhető.” A pénzbeli és az egyéb jellegű követelések jelentősen eltérő jellegéből adódóan megoldást jelenthetne, ha az új Ptk. kimondaná, hogy csak pénzkövetelések engedményezhetőek. A hatályos megengedő szabályozás fenntartása mellett megoldást jelenthet az Unidroit Alapelvek megközelítése is, amely felismeri, hogy a nem pénzbeli követelések engedményezése során számos kérdés eltérő szabályozása szükséges, így főszabályként elismeri a nem pénzbeli követelések engedményezhetőségét azzal, hogy kimondja, hogy az ilyen követelések csak akkor engedményezhetőek, „ha az engedményezés nem teszi a kötelezettséget számottevően terhesebbé”, valamint az egyes rendelkezések esetében külön szabályokat tartalmaz a nem pénzbeli követelések engedményezésére.
Az engedményező mint az eredeti jogviszony hitelezője és az adós kapcsolata többnyire szerződésen alapul, ezért arra a Ptk. kötelmi jogi szabályai irányadóak. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon állapíthatják meg. Anélkül, hogy a különböző szerződéselméletek részletes vizsgálatába bocsátkoznánk, annyit megállapíthatunk, hogy a szerződések főszabályként nem terhelhetnek a szerződésből eredő kötelezettséggel harmadik személyeket, illetve harmadik személyek jogait sem csorbíthatják. Az engedményező és az adós tehát mindaddig szabadon állapíthatják meg a szerződésük tartalmát, amíg az harmadik személyek kötelezettségét nem érinti, illetve kógens szabályokkal nem ütközik. Mindez az elméleti alapvetés azon kérdés vizsgálatánál válik érdekessé, hogy élhetnek-e a felek olyan szerződéses kikötéssel, amellyel a hitelező követelésének az engedményezhetőségét kizárják („pactum de non cedendo, „non-assignment clause” vagy „antiassignment clause”). Amennyiben az előző kérdésre igenlő választ adunk, úgy szükséges meghatározni, hogy az ilyen megállapodások harmadik személyekkel szemben hatályosak-e. A külföldi gyakorlatok áttekintése után úgy tűnik, hogy az ilyen kikötések szabályozása ötféleképpen lehetséges.
A kontinentális jogrendszerek egyik legmerevebb megoldását a magyar szabályozás alkalmazta, de a BGB és az angol szabályozás is ezen a megoldáson alapul. E szerint az engedményezhetőséget kizáró szerződéses kikötések dologi hatállyal bírnak, így még jóhiszemű harmadik személyek sem szerzik meg a követelést. A Ptk. Kommentár is ezt látszik alátámasztani, amikor kimondja, hogy ,,[a] felek megállapodhatnak abban, hogy valamely jogviszonyból keletkező követelés másra nem ruházható át, nem engedményezhető. Az ilyen követelés engedményezésével a jogosult szerződésszegést követne el a kötelezettel szemben, ezért az engedményezést nem lehet érvényesnek elismerni.”
A Ptk. nem a felek szerződésszegését kívánja kivédeni, annak feladata „csupán” az, hogy lehetővé tegye, hogy a felek szabadon szabályozzák a szerződésszegés kérdéskörét, a szerződésszerű teljesítés biztosítékait, illetve hogy a már bekövetkezett szerződésszegés esetérc megfelelő szankciót nyújtson. Amennyiben tehát az engedményező megszegte a non-assignment clause-t, úgy köteles a szerződésben, illetve a Pdc.-ban meghatározott szankciót teljesíteni, például kártérítést fizetni. Ez azonban nem érinti az engedményezési szerződés érvényességét. Figyelemre érdemes ezért, hogy a Ptk. Kommentár legutóbbi kiadása a bekezdés utolsó mondatát elhagyta. így azonban minden alátámasztás nélkül maradt az engedményezést kizáró kikötések hatályának harmadik személyekkel szemben való elismerése.
További problémát vet fel a „nem lehet érvényesnek elismerni” megfogalmazás is, mivel nem világos, hogy irt az engedményezési szerződés semmisségéről van-e szó. Amennyiben ugyanis az engedményezési szerződés semmis, úgy az engedményes - a BGB megoldásával ellentétben - nem felel kezesként a kapott ellenérték erejéig.
Létezik olyan megoldás is, mint például az új holland polgári törvénykönyv szabálya, amely főszabályként elismeri az engedményezést kizáró kikötések dologi hatályát, azonban a főszabály alól kivételt jelent a jóhiszemű harmadik személyekre történő átruházás.
A joglátszat védelme jóhiszemű szerzők esetében nem idegen a kontinentális jogi gondolkodástól. A forgalom biztonsága elengedhetetlenné teszi, hogy az üzleti életben jóhiszeműen szerző személyek joghatályosan megszerezzék az átruházott követelést. Amennyiben ez nem így lenne, az jelentős problémával járna. Az adós, akinek érdekében áll hivatkozni az engedményezési szerződés hibájára, általában csak akkor értesül az engedményezésről, amikor az engedményes értesíti. Az adós értesítésére általában nem közvetlenül az engedményezést követően kerül sor, hiszen sok esetben az engedményes nem kívánja maga behajtani a követelést, azt tovább kívánja engedményezni. Sok esetben tehát az adós csak az engedményezési láncolat legvégén álló engedményessel szemben hivatkozhat az engedményezési szerződés érvénytelenségére. Ez azonban az egész engedményezési láncolatot „felborítaná”.
A francia és az olasz gyakorlat határozottan elutasítja az engedményezést kizáró kikötések dologi hatályának az elismerését. Az olasz Codicc civile 1260. cikkely (2) bekezdése kimondja, hogy a felek megállapodhatnak jogok engedményezhetőségének a kizárásában, ez azonban harmadik személyekkel szemben csak abban az esetben érvényes, amennyiben a harmadik személy a megállapodásról tudomással bírt.
Bár ez a megoldás első látásra megegyezik az előző pontban említettel, egy lényeges ponton azonban jelentősen eltér attól.
Ha főszabályként a jogszabály elismeri az engedményezést kizáró kikötések dologi hatályát és a jóhiszemű harmadik személyekre történő átruházást kivételként kezeli, akkor az engedményesnek kell majd bizonyítania az adóssal szemben, hogy ő nem tudott és nem is kellett tudnia az engedményezést kizáró kikötés létéről. Ha azonban nem ismerjük el az ilyen kikötések dologi hatályát, azok csak a rosszhiszemű engedményesekkel szemben érvényesülnek, a bizonyítási teher megfordul, és az adósnak kell az engedményes rosszhiszeműségét bizonyítania. A forgalom biztonsága szempontjából a bizonyítási teher megfordításának rendkívül jelentős szerepe van.
Létezik azonban olyan megoldás is - lásd például az Egyezmény szabályait -, amely úgy rendelkezik, hogy a hitelező és az adós szerződésének az engedményezést kizáró kikötése érvényes, de harmadik személyekkel szemben hatálytalan, függetlenül a követelést megszerző személy jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ez a rendszer képes az előbb említett megoldás problémáinak kiküszöbölésére. Amennyiben ugyanis egy rosszhiszeműen szerző személy továbbengedményezi a követelést, úgy elvileg a jóhiszemű engedményes nem szerzi meg azt, mivel a rosszhiszemű engedményes sem szerezte meg a követelést, így azt nem is engedményezheti tovább. Ez a megoldás nyilvánvalóan ellentétes a forgalom biztonságának az igényével. Az Egyezmény által bevezetett rendszer azonban ezeket a jóhiszemű személyeket is védi, igaz ugyan, hogy azáltal, hogy elismeri a rosszhiszeműen szerző engedményesek jogszerzését is.
A legmerevebb megoldást a UCC alkalmazza, amely a követelések engedményezhetőségét kizáró vagy korlátozó kikötéseket érvénytelennek tekinti. Mivel az ilyen kikötések érvénytelennek minősülnek, az engedményező jogosult lesz az adóssal szemben fennálló követelését engedményezni, és az adós még szerződésszegés címén sem fordulhat az engedményező ellen.
Amennyiben tisztán dogmatikai alapon közelítjük meg a kérdést, nincs olyan érv, amely egy szerződéses kikötés dologi hatályát alátámasztaná. A hitelező és az adós ilyen megállapodásáról nem létezik nyilvántartás, az harmadik személy előtt - főszabályként - nem ismert. A forgalom biztonsága miatt szükséges ezen jóhiszemű harmadik személyek védelme.
Az új Ptk.-ban szükséges lenne szabályozni az engedményezést kizáró szerződéses kikötések érvényességét és hatályát. Dogmatikailag az ilyen kikötések érvényesnek, de harmadik személyekkel szemben hatálytalannak minősülnek. Szükséges azonban kimondani, hogy eredeti szerződés megszegése miatt az adós nem lesz jogosult megtámadni az eredeti vagy az engedményezési szerződést. Ez ugyanis értelmetlenné tenné az ilyen kikötések kötelmi hatályának a kimondását.
Míg az angolszász jogrendszerekben széles körben tárgyalták a követelések részleges engedményezésének kérdését, a hazai jogirodalom keveset foglalkozott a részleges engedményezés kérdésével. A többségi álláspont szerint „részengedmény is tehető, ha a szolgáltatás osztható.” A részengedmény kérdése azonban több szempontból is aggályokat vet fel. Amennyiben a részengedményezés lehetséges, úgy az adós védelmének alapelve sérül, mivel vitathatatlan, hogy az adós helyzete jelentősen megváltozik azáltal, hogy egy hitelező helyett több hitelezővel találja magát szemben.
Az új Ptk. elfogadása során szükséges lenne a követelések részleges engedményezésének a szabályait kialakítani. Ennek során főszabályként szükséges elismerni a követelésrészek engedményezhetőségét. Nincs olyan elméleti ok, amely megakadályozná a követelések ilyen módon való engedményezését. Amennyiben osztható dolog egyes részeit vagy meghatározott hányadát lehet több vevőnek eladni, nem indokolt ennek eltérő szabályozása a követelések esetében. A Ptk. a zálogjogi szabályok körében is úgy rendelkezik, hogy zálogjog osztható követelés meghatározott részén is keletkezhet. Megfontolásra érdemes lehet az Európai Szerződési Jog Alapelveinek azon megoldása, amely szerint az osztható követelések részeinek engedményezése megengedett, azonban az engedményező köteles az adósnak az ezáltal felmerült költségeit megtéríteni. Szükséges azonban annak hangsúlyozása, hogy a részleges engedményezés gyakorlása nem vezethet visszaélésekhez. A joggyakorlatnak kell kialakítania azokat a szempontokat, amelyek esetén a követelésrészek engedményezése érvénytelen. Erre azonban megfelelő megoldást nyújthat a joggal való visszaélés szabályozása, azt szükségtelen az engedményezési fejezetben szabályozni.
Már a XIX. századi bírói gyakorlat is elismerte - a jogirodalom által támogatva - a jövőbeli követelések engedményezhetőségét. A Legfelsőbb Bíróság joggyakorlata a 90-es évek közepén azonban megváltozott. A bíróságok több ítéletben is kimondták, hogy „az engedményezést tartalmazó megállapodásban határozottan és pontosan meg kell jelölni azt a követelést, amelyre az engedményezés vonatkozik”, továbbá, hogy „engedményezésre akkor kerülhet sor, ha az engedményező és egy harmadik személy között a szerződés már létrejött. Ezt a vonalat követi és teszi egyértelművé a bíróságok álláspontját az az ítélet, amely szerint „az engedményezési szerződés lényeges tartalma annak a követelésnek a határozott és pontos megjelölése, amelyre az engedményezés vonatkozik, azaz az engedményezett követelés kötelezettjének és a követelés összegének pontos meghatározása. Olyan esetben, amikor egy követelés még létre sem jött, a követelés kötelezettje és összege nem határozható meg. Ebből következik, hogy az engedményezési szerződés megkötésének időpontjában még létre sem jött követelés - a lényeges tartalmi elemek meghatározatlansága miatt - nem engedményezhető.”
A jövőbeli követelések engedményezhetősége hasonló problémákat vet fel, mint a jelenleg nem létező, vagy nem az eladó tulajdonában lévő dolog adásvételére kötött szerződés. A jogirodalom azonban egységes abban, hogy „az adásvétel tárgya olyan dolog is lehet, ami a szerződéskötéskor még nem létezik. Önmagában ez a körülmény nem teszi érvénytelenné a szerződést lehetetlen szolgáltatás kikötése miatt (...), hiszen az a tény, hogy a szerződéskötéskor nincs olyan dolog, amit a teljesítés idején szolgáltatni kell, nem jelenti azt, hogy a teljesítésig hátralévő időben ez a dolog nem jöhet létre.” Az adásvétel mellett a Ptk. zálogjogi szabályai is a jövőbeli követelések engedményezhetősége mellett szólnak. A Ptk. 267. § (1) bekezdése szerint zálogjog a zálogkötelezett javára jövőben keletkező jogokra és követelésekre is kiterjedhet. Nem mond ellent a jövőbeli követelések engedményezhetősége annak a követelménynek sem, miszerint adásvétel tárgya kizárólag egyedileg meghatározott, illetve egyedileg azonosítható dolog lehet. A jogirodalom álláspontja szerint ugyanis ez a követelmény azt írja csak elő, hogy „e meghatározásnak olyannak kell lennie, aminek alapján a vétel tárgya a teljesítéskor pontosan meghatározható.” Igaz ez a szerződések más lényeges kellékeire is. A jogirodalom nem tekinti problémásnak az olyan szerződési kikötéseket, amelyek csak egy későbbi időpontban teszik lehetővé például a vételár megállapítását. Amennyiben az adásvétel fenti elveit alkalmazzuk a jövőbeli követelésekre, akkor dogmatikai alapon vitathatatlan a jövőbeli követelések engedményezésének érvényessége.
Bár a jövőbeli követelések engedményezhetősége a kontinentális jogrendszerekben dogmatikailag kétségbevonhatatlan, speciális szabályokat dolgozott ki a bírói gyakorlat ennek káros hatásainak elkerülésére. A jövőbeli követelések engedményezhetősége megkönnyíti a hitelhez jutást, mivel a hitel fedezetét a jövőben létrejövő, illetve megszerzendő vagyon képezi. A hitelezők azonban szeremének minél több biztosítékhoz jutni, így már a XIX. században elterjedtek az olyan hitelszerződések, ahol az adós azt vállalta, hogy minden jövőbeli követelését nyújtja a hitel visszafizetésének biztosítékául. Mivel a jogrendszerek elismerték a jövőbeli követelések engedményezhetőségét, ezért más alapot kellett találni az adós megélhetését gyakran ellehetetlenítő, illetve a többi hitelező kielégítési alapját elvonó szerződéses kikötések ellen.
A globálcesszióval szembeni jogalkalmazói tartózkodás hátterét jól tükrözi a német gyakorlat, amely az ilyen szerződéseket eseti jelleggel vizsgálja, és bizonyos esetkörökben megállapítja a BGB 138. § (1) bekezdésébe, illetve a 242. §-ba ütközést. Az érvénytelenségi okok egyik esetköre az adós gazdasági mozgásterét túlzottan szűkítő szerződések köre, a másik eset pedig a hitelező túlbiztosítása. A két esetkör nem válik élesen el. Míg az első esetben a hitelező a biztosítékok által megfosztja az engedményezőt cselekvési szabadságától azáltal, hogy elviselhetetlen függőségi helyzetet hoz létre, addig túlbiztosítás esetén a hitel és az ennek fejében követelt biztosíték nem áll arányban egymással. Tipikus példája a hitelező túlbiztosításának a meghosszabbított tulajdonjog-fenntartás. Ilyen esetekben az eladó marad a tulajdonos, ám az adós teljesítését a tulajdonjog-fenntartás mellett a jövőbeni vételár-követeléseknek az eladóra engedményezése is biztosítja. Szükséges azonban hangsúlyozni, hogy a gyakorlat nem önmagában a globális engedményezést tiltja, hanem esetenként tartja szükségesnek a jogsértés fennállását vizsgálni. Az ilyen globális engedményezés esetén azonban az engedményező ellehetetlenülése mellett a többi hitelezőnek az érdeke is csorbát szenved, mivel kielégítési alapjukat a túlbiztosított engedményes elvonja.
A XIX. századtól egységes volt a magyar jogirodalom a globálcesszió tilalma tekintetében. Hasonló álláspontot képvisel a Ptk. Kommentárja is, amely szerint „nem érvényes az engedményezés, ha az nem egy vagy több, pontosan meghatározott követelésre, illetőleg követelésrészre vonatkozik, hanem általában az engedményezőnek az összes jövőben keletkező követelésére irányul.” Bár a Ptk. Kommentárja kimondja a globális engedményezések érvénytelenségét, az érvénytelenségi ok meghatározásával azonban adós marad. Bírósági gyakorlata nem alakult ki az adóst ellehetetlenítő, a hitelezőt túlbiztosító szerződéseknek, a jogirodalomban elvétve foglalkoznak a kérdéssel. Megalapozottnak tűnik azonban az az álláspont, amely szerint „a Ptk. jelenleg hatályos rendelkezései alapján is megállapítható a szerződés jó erkölcsbe ütközés miatti semmissége abban az esetben, ha a szerződés a másik fél gazdasági - és általában személyes - szabadságát indokolatlan mértékben korlátozza. Ez egyrészt összhangban van a korábbi magánjogi gyakorlattal, amely alapjaiban a jelenlegihez hasonló szerkezetű gazdasági és társadalmi viszonyok között alakult ki, másrészt pedig ez egyeztethető össze azzal az Alkotmány által is tükrözött értékrenddel, amelyből a piaci verseny és az egyén gazdasági szabadságának védelme is levezethető.
A globálcesszió problémáit nem az engedményezés szabályai között kell rendezni. Az általános hitelezővédelmi szabályok keretében szükséges a globális engedményezés fent vázolt problémáira megoldást találni. Erre azonban a Ptk.-nak a szerződések általános szabályait tartalmazó XVII. Fejezetében található tényállások (jóerkölcsbe ütközés, uzsora, fedezetelvonás, feltűnően nagy értékkülönbség) megfelelő szabályokat tartalmaznak.
A jövőbeli követelések és a globális engedményezés problémái egyaránt megjelennek a követelések tömeges engedményezése esetében. Bár a kérdés a jogirodalomban ritkán tárgyalt, a gazdasági életben való fontosságát jelzi, hogy az UNCITRAL részletes vizsgálatot folytatott a megfelelő szabályok lefektetése érdekében. Az Egyezmény 8. cikke értelmében a nem egyedileg meghatározott követelések engedményezése nem érvénytelen, amennyiben a követelések azonosíthatóak.
A hatályos magyar szabályozás szerint - amennyiben elfogadjuk a jövőbeli követelések engedményezéséről és a globálceszszióról írtakat -, a követeléseket nem szükséges egyedileg megjelölni, az engedményezés érvényességéhez az szükséges csupán, hogy az engedményezett követelések elemei beazonosíthatóak legyenek. Szükséges hangsúlyozni továbbá, hogy a hitelező túlbiztosítása követelések tömeges engedményezése esetén is a jó erkölcsbe ütközik, és ezért érvénytelen.
Az új Ptk.-nak ki kéne mondania a nem egyedileg meghatározott követelések engedményezhetőségét. Az ily módon meghatározott követelések engedményezése azonban csak abban az esetben érvényes, ha legkésőbb a követelés létrejöttekor megállapítható, hogy az az engedményezett követelések közé tartozik-e.
„Biztosítéki engedmény esetén az engedményes arra szerez jogot, hogy az engedményezővel szembeni követelését - nemfizetés esetén - az átruházott követelésből kielégítse. Amennyiben azonban az engedményező teljesít, az engedményezett követelés már nem illeti meg, azt vissza kell szolgáltatnia. Ebből adódik, hogy egymás közötti viszonyukban az engedményes az engedménnyel nem rendelkezhet korlátlanul, a kapott jogosultsága korlátozott, célhoz kötött.” Tipikusan az engedményező egy hitelszerződés biztosítékául ruházza át követeléseit az engedményesre. A biztosítéki jelleg értelmében azonban az engedményes csak bizonyos feltételek esetén lesz jogosult az adós ellen fordulni. Amennyiben azonban az engedményező teljesíti a kötelezettségét, annyiban - a szerződéses konstrukciónak megfelelően - a követelések visszaszállnak rá. Ez lehetséges visszaengedményezés útján, de megköthető az engedményezési szerződés bontó feltétellel is, így a kötelezettség teljesítése esetén a jogosult újra az engedményező lesz.
Az előző pontokban vázolt problémák halmozottan jelentkeznek biztosítéki célú engedményezés esetén. Ilyenkor ugyanis tipikusan még nem létező követeléseket tömegesen ruház át az engedményező úgy, hogy azzal az engedményes a lehető legnagyobb mértékig biztosíthassa a követelését, az adós többi hitelezőjét megelőzve. A biztosítéki célú engedményezés mögött meghúzódó alapgondolat az, hogy a hitelező számára az jelenti a legjobb biztosítékot, ha az engedményező fizetésképtelensége esetén az engedményezett követelés nem válik a csődvagyon részévé, hanem a hitelezőt fogja illetni. A biztosítéki célú engedményezés dogmatikai risztázásához azonban a gyakorlatot szükséges félretenni, és a tranzakciót a lehetséges legegyszerűbb formájára „lecsupaszítani". A háttérben meghúzódó kérdés ugyanis az, hogy érvényesnek ismeri-e el egy jogrendszer azt a jogügyletet, ahol az engedményező egy hitel biztosítékául egy meglévő követelését ruházza át az engedményesre azzal a kikötéssel, hogy az engedményes csak akkor lesz jogosult a követeléssel rendelkezni, ha az adós megszegte az alapul fekvő hitelszerződés valamely lei-kötését.
A biztosítéki engedményezés elismerésének és minősítésének problémáját jól tükrözik az egyes országok megoldásai. A német BGB a követelések elzálogosítását csak az adós értesítése esetén teszi lehetővé. A zálogjogi szabályoknak ez a merevsége a biztosítéki tulajdonátruházás és a biztosítéki engedményezés rendkívül széles körben való elterjedéséhez és elismeréséhez vezetett, amelyet már a Reichsgcricht gyakorlata is elismert. Más országokban is tipikusan a zálogjogi szabályozás túlzott formalizmusa, vagy az adós fizetésképtelensége esetén igénybe vehető kielégítési rangsor problémái vezetnek a biztosítéki engedményezés elterjedéséhez. A két tranzakció célja megegyezik: a hitelező úgy jut biztosítékhoz, hogy az nem korlátozza az adós működését. A biztosítéki engedményes azonban két ponton előnyösebb helyzethez jut a zálogjogosultnál: az engedményes a biztosítékul nyújtott követeléseket megszerzi, így az alapul fekvő hitelszerződés megszegése esetén a biztosítékokból bírósági eljárás és időveszteség nélkül kielégítést nyerhet, továbbá a biztosítékul nyújtott követelések az engedményezés megkötésének pillanatában kikerülnek az adós vagyonából, így a csődvagyonba sem kerülnek be, tehát az engedményesnek azon nem kell a többi hitelezővel osztoznia.
Az előzőkben ismertetett jellemzőből két következtetést szükséges levonni. Felmerül egyrészt közvetlen problémaként a biztosítéki célú engedményezési szerződések érvénytelenségének kérdése. A Ptk. 200. § (2) bekezdése - a szerződési szabadság elismerését követően - kimondja a jogszabályba ütköző és a jogszabály megkerülésével kötött szerződések semmisségét. Bár a Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése szerint „csak a polgári jogi szabályba ütköző szerződés tilos,” ezzel kapcsolatban több kérdés is felmerül. Egyrészről a polgári jogi szabályok megsértése esetén csak abban az esetben beszélünk érvénytelenségről, ha a jogszabályba ütközés kérdését az adott jogszabály másképp nem rendezi. Másrészt azonban nem zárhatóak ki más jogágak jogszabályaiba ütköző szerződések sem a jogszabályba ütköző szerződések köréből. A bíróságok által a kontárszerződések érvényességének kérdésében 1993-ban hozott ajánlás a Kúria 53. számú jogegységi döntéséhez nyúl vissza, amely kimondja, hogy „minden egyes jogszabály egyedi értelmezése útján kell azt megállapítani, hogy a jogalkotó szándéka kiterjed-e a szerződés ügyleti hatályának megszüntetésére vagy sem. Általában akkor lehet arra következtetni, hogy a jogalkotó szándeka a más jogági norma megsértése esetén a szerződés érvénytelenségére kiterjedt, ha a (más jogági) törvény a szerződés felek által meghatározott tartalmát, vagy az abban kikötött szolgáltatást tiltja. Egyéb esetekben a törvény megsértése és a büntetés kilátásba helyezése önmagában még nem teszi semmisség az ügyletet.” Amennyiben a biztosítéki engedményezés a zálogjog kógens, illetve a csődtörvény imperatív előírásait kívánja kikerülni, nem minősül-e jogszabályba ütközőnek, illetve jogszabály megkerülésére kötött szerződésnek? Szükséges azonban ennél tágabban is megközelíteni a kérdést. Követendő a Koncepcióban megfogalmazott azon követelmény, miszerint „a biztosítéki engedményezés szabályozása szorosan kapcsolódik a felszámolási és csődjoghoz. A biztosítéki engedményezés szoros kapcsolatban áll a bizalmi (fiduciárius) tulajdon másik formájával, a bizalmi vagyonkezeléssel. Ezért a két intézmény rendezését egységben kell kezelni.
A jogirodalom és a bírói gyakorlat olyan jogügyletnek tartja az engedményezést, amely az engedményezési szerződés megkötésével perfektuálódik. A perfektség jogkövetkezménye azonban eltérő már létező, illetve jövőbeli követelések esetében. Már létező követelések esetében kétségtelenül levonható az a következtetés, hogy a követelés az engedményezés pillanatában átszállt az engedményesre. Ezen nem változtat az sem, ha az adóst a felek nem, vagy csak később értesítik. Jövőbeli követelések engedményezésénél azonban arra a kérdésre kell először választ adnunk, hogy „a követelés az engedményes vagy pedig az engedményező személyében jön-e létre.” A kérdés elméletinek tűnhet az engedményező fizetőképessége esetén, mivel nincsen gyakorlati jelentősége annak, hogy az engedményező megszerzi-e az engedményezett követelést, majd az az engedményezési szerződésnél fogva minden további aktus nélkül átszáll az engedményesre, vagy a követelést rögtön az engedményes szerzi meg. A kérdés azonban gazdasági jelentőséggel bír abban az esetben, ha az engedményező felszámolás alá került. Amennyiben az engedményező személyében jön létre a követelés, akkor az a csődvagyon részévé válik, és az engedményes csak a rangsornak megfelelően juthat a követeléséhez, illetve annak megmaradt részéhez. Ha azonban a követelést közvetlenül az engedményes szerzi meg, az nem lesz része a csődvagyonnak, így az kizárólag az engedményest illeti. A kérdés dogmatikai alapon nem dönthető el. Szükséges azonban, hogy azt a jogalkotó egyértelműen szabályozza.
A Legfelsőbb Bíróság 2001-ben hozott ítéletével egyértelművé kívánta tenni a biztosítéki engedményezés bírói megítélését, különös tekintettel a biztosítéki engedményezések érvényességére és jogkövetkezményére. A döntés alapvetően meghatározza a joggyakorlatot, illetve a potenciális engedményesek hitelezési gyakorlatát, ezért szükséges az ítélet részletes bemutatása.
A perbeli tényállás szerint az adós részvénytársaság kölcsön-és hitelszerződést kötött a hitelezővel, amelyben kikötötték, hogy ezen szerződések biztosítékául a felek között megkötött engedményezési szerződés szolgál. „Abban is megállapodtak a felek, hogy a hitelező jogosult az adós szerződés szerinti kötelezettségeinek nem teljesítése és a szerződés általa való rendkívüli felmondása esetén az adós egyidejű értesítése mellett az engedményezett követelések kötelezettjeit értesíteni az engedményezésről, és felszólítani őket a követeléseknek a hitelezőhöz történő teljesítésérc.” A hitelező a szerződésnek megfelelően felmondással élt, és felszólította az adóst a teljesítésre, az adós azonban felszámolási eljárást kért maga ellen. „A felszámolás kezdő napján (...) az adós részvénytársaság felszámolója azonnali hatállyal felmondta az említett kölcsönszerződések és folyószámlahitelszerződés biztosítékául kötött engedményezési szerződéseket. A faktoringkötelezetteket pedig arról tájékoztatta, hogy a továbbiakban a felszámolás alatt álló gazdálkodó szervezetnek, annak számlájára, ne pedig a hitelezőnek fizessenek.” A hitelező a felszámoló intézkedése ellen kifogással élt arra hivatkozva, hogy az engedményezés a megkötéssel teljesedésbe megy, így az nem tartozik a felszámolási vagyonba. A felszámoló a kifogás elutasítását kérte arra hivatkozva, hogy a vitatott szerződések valójában nem engedményezési szerződések, hanem szerződést biztosító mellékkötelezettségek, azokat zálogszerződésnek kell tekinteni.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy engedményezési szerződés jött létre a felek között, és úgy foglalt állást, hogy „a faktoringszerződés alapján a felszámolás kezdő időpontjáig megvásárolt számlakövetelések tekintetében - a bekövetkezett engedményezés folytán - a hitelező vált jogosulttá, és ezek a számlakövetelések nem tartoznak a felszámolási vagyonba.” A másodfokú bíróság azonban nem értett egyet ezzel az érveléssel. „Az engedményezés ugyanis nem teljesítésként, hanem biztosítékadás céljából történt (...). Emiatt az engedményezés érvényes létrejötte ellenére ez a biztosíték az adós vagyonában marad, és biztosítékként való igénybevételére a hitelező csak abban az esetben válik jogosulttá, ha az adós a követelését nem teljesítette.”
A Legfelsőbb Bíróság szerint azonban a másodfokú ítélet „nem vonta le az érvényesnek elismert engedményezés jogkövetkezményét, a jogosulti alanycserét. Az engedményezés absztrakt természete miatt a biztosítékadás céljából történt engedményezés is joghatályos követelésátruházást, alanycserét jelent a hitelezői oldalon, és az engedményezett követelések érvényesítésének nem akadálya az adós (engedményező) ellen indult felszámolási eljárás.” A Legfelsőbb Bíróság érvényesnek ismerte el a biztosítéki célú engedményezést, azonban annak a jellemzőit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy „a biztosítéki engedményezés osztozik a többi biztosíték jogi sorsában, így ha a hitelező az engedményen alapuló követelést a felszámolás kezdő időpontjáig nem szedte be a kötelezettől, azzal már nem rendelkezhet; az adós által meghatározott célból nyújtott biztosíték a felszámolás körébe tartozó vagyon részét képezi.”A Legfelsőbb Bíróság ezen ítélete első látásra kedvezőbb a hitelintézetek számára, mivel látszólag elismeri a biztosítéki célú engedményezést. Valójában azonban az ítélet a biztosítéki célú engedményezés szerepét és ezáltal a felek célját teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. Az engedményes azért választja az engedményezést biztosítékként, hogy az engedményező fizetésképtelensége esetén az engedményező többi hitelezőjét megelőzően elégíthesse ki követelését az adós vagyonából. Amíg az engedményező fizetőképes, azaz az alapul fekvő hitelszerződést megfelelően teljesíti, a biztosítékot az engedményes nem használhatja fel. Az engedményezési gyakorlatból világos, hogy az engedményesek csak az engedményező szerződésszegése esetén jogosultak a biztosítékból kielégíteni magukat. A biztosítéknak így lényegében csak az engedményes fizetésképtelensége esetén van jelentősége.
Amikor a bíróság - a biztosítéki célú engedményezés elismerése mellett - azt mondja ki, hogy az engedményezett követelés osztozik a szerződést biztosító mellékkötelezettségek jogi sorsában, akkor a felek akaratát hagyja figyelmen kívül. A felek ugyanis azt kötötték ki, hogy az engedményezett követelés nem válik a csődvagyon részévé, az kizárólag a hitelezőt illeti. A bíróságnak azt kell megállapítania, hogy a feleknek ezt a kikötését elismeri-e a jog, másképp megfogalmazva, elfogadhatnak-e a szerződési szabadság köntöse alatt a csődtörvény zálogjogra vonatkozó imperatív rendelkezéseit megkerülő, annak ellentmondó szerződéses klauzulát. A bíróság ezt a kérdést ebben az ítéletben megkerülte. Nem tisztázta, hogy a biztosítéki engedményezést mint szerződést biztosító mellékkötelezettséget, vagy mint engedményt ismeri el. Amennyiben szerződést biztosító mellékkötelezettségnek minősíti a bíróság a biztosítéki engedményezést, az azzal jár, hogy az engedményes utolsóként elégítheti ki a követelését a csődvagyonból. Amennyiben a biztosítéki engedményezést is engedményezésnek fogadjuk el, akkor a követelés nem válik a csődvagyon részévé. Bármelyik megoldást választjuk is, az kizárja a másik gondolatmenet együttes alkalmazását. A bíróság azonban épp ezt tette, amikor azt mondta ki, hogy érvényes jogügyletnek ismeri el a biztosítéki célú engedményezést, majd azt a következtetést vonja le, hogy az osztozik a többi biztosíték jogi sorsában, és így „a módosított Cstv. 57. §-ának (1) bekezdése értelmében (az engedményes) nem minősül privilegizált hitelezőnek.”
Mivel - kifejezett szabályozás hiányában - a biztosítéki céllal engedményezett követelések sorsa az engedményező fizetésképtelensége esetén egyértelműen nem rendezhető, és e tekintetben a bírói gyakorlat sem jutott megnyugtató eredményre, a jogalkotó feladata annak a csődjoggal és a zálogjoggal összhangban való szabályozása. A szabályozási modellek szintjén alapvetően három megoldás képzelhető el. Szabályozás hiányában a Ptk. szabályainak az elemzéséből a biztosítéki célú engedményezés jogszabály megkerülésére irányulás miatti érvénytelensége következik. Amennyiben a jogalkotó célja a biztosítéki engedményezés gyakorlatának a megszüntetése és a hitelezők „átszoktatása” a zálogjogi intézmények alkalmazására, úgy azt szükséges lenne törvényi szinten kimondani. Ezt a megoldást választotta például a holland jogalkotó, amikor a biztosítékok körében úgy rendelkezett, hogy aki tartozás biztosítékául vagyontárgyat kíván átruházni, azt zálogjog alapításával valósítsa meg. A lehetséges szabályozás másik véglete a biztosítéki célú engedményezés engedményezési jellegének a hangsúlyozása. Ebből következik, hogy az engedményezett követelés az engedményezési szerződés megkötésével kikerül az engedményező vagyonából, így az engedményező fizetésképtelensége nincs hatással az engedményezett követelések sorsára. Ezen megoldás esetén azonban az engedményezés és a zálogjogi szabályozás közötti összhang kialakításához szükséges lenne, hogy a zálogjoggal terhelt vagyon is kikerüljön a csődvagyonból. Amennyiben a jogalkotó a biztosítéki célú engedményezés biztosítéki jellegét kívánja hangsúlyozni, az azzal a következménnyel jár, hogy az engedményezett követelés a csőd-vagyon részévé válik. Szükséges tisztázni ezen megoldás esetén, hogy az engedményes élvez-e prioritást a kielégítés során. Logikusnak látszik a zálogkövetelések ranghelyérc besorolni az engedményest is. Ennek a megoldásnak előnye lehet az is, hogy így kiderülne, hogy igényli-e az üzleti élet a zálogjog mellett az engedményezést, ha a kielégítési ranghelyük megegyezik.
A különböző jogrendszerekben eltérő megoldások érvényesülnek az engedményezés alaki követelményeivel kapcsolatban. Míg egyes országokban az engedményezés érvényességéhez semmilyen alakisági követelménynek sem kell megfelelni, addig más országokban az írásbeli forma a kötelező. így elképzelhető, hogy az engedményező országa szerint érvényesen megkötött engedményezési szerződés az engedményes országának joga szerint érvénytelen. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy még a nemzeti jogok is gyakran eltérő formai követelményeket támasztanak a különböző követelések engedményezéséhez.
Az Egyezmény elfogadása során az UNCITRAL alapvetően két megoldás közül választhatott volna. Már a munka kezdetén felmerült, hogy kötelezővé kéne tenni a - megfelelően szelesen értelmezett - írásbeli formát, mivel az kellő bizonyosságot jelentene. Ezt az előírást azzal kívánták alátámasztani, hogy még azokban az országokban is, ahol nincsen írásbeli követelmény, az engedményezési szerződések jelentős részét írásba foglalják. A másik oldal érvelése szerint igaz ugyan, hogy az írásbeli forma megkönnyítené a bizonyítás kérdését, azonban szükségtelenül bonyolultabbá és költségesebbé tenné az engedményezést. Másrészt az adós védelme egyszerűbben megvalósítható az engedményezésről szóló értesítés hatékony szabályozásán keresztül. Az engedményezési szerződés kérdésében a Bizottság nem tudott anyagi jogi rendelkezést elfogadni az alaki érvényesség kérdését illetően. Az Egyezmény ezért úgy rendelkezik, hogy az engedményezési szerződés érvényes, ha akár az alkalmazandó jog, akár bármelyik fél joga szerint eleget tesz az engedményre irányadó formai követelményeknek. Az Egyezménytől eltérően az Európai Szerződési Jog Alapelvei határozott rendelkezést tartalmaz az engedményezés alakszerűségére. E szerint az engedményezési szerződés érvényességéhez nem szükséges az írásbeli forma, azt bármilyen módon meg lehet kötni. Az Alapelvek a bizonyításhoz sem teszi szükségessé az írásbeli formát. Az engedményezési szerződés megkötése és tartalma bármilyen módon, akár tanúk által is bizonyítható.
A külföldi jogok tipikusan nem kötik az engedményezési szerződés érvényességét alaki feltételekhez. Kivétel ez alól az új holland törvénykönyv rendelkezése, amely érvényességi feltételként írja elő az írásbeli alakot. Hasonló rendelkezést tartalmaz a Code civil is. A törvénykönyv 1341. cikke úgy rendelkezik, hogy bizonyos értékhatár felett kötelező magánokiratba vagy közjegyzői okiratba foglalni az engedményezési szerződést. Ezen előírás megsértése azonban nem az engedményezés érvénytelenségével jár, hanem csak a tanúkkal való bizonyítás lehetőségét zárja ki. A szabály alól azonban számos kivétel létezik, így például kereskedelmi tranzakciókban nem érvényesül a tanúbizonyítás lehetőségét kizáró szabály. További kivételt jelentenek például az ajándékozás szabályai, amelyek közjegyző által ellenjegyzett okiratot írnak elő. A svájci OR 165. cikke úgy rendelkezik, hogy az engedményezési szerződés csak írásban köthető meg érvényesen. Ezen rendelkezés jelentőségét csökkenti azonban, hogy az engedményezési szerződés megkötésére vonatkozó kötelezettségvállalás minden alakszerűségtől mentesen tehető.
A magyar magánjogban az alakiság tekintetében nem található jelentős változás a XIX. századi és a mai szabályok között. „Az engedmény alaktalan ügylet, azonban hogyha az engedmény oly causából történik, melyhez a törvény bizonyos formaságot köt, ilyenkor az engedménynek is ama előírt formaságban kell végbemennie.” „A tv. nem köti az engedményt alakszerűséghez, a 216. § (1) bekezdése értelmében tehát az erre irányuló szerződés akár szóban, akár írásban érvényesen létrejöhet, sőt elvileg az sem kizárt, hogy a felek az engedményezésre, illetőleg az annak elfogadására irányuló akaratukat ráutaló magatartással fejezzék ki.”
A szerződési szabadság elvéből fakad, hogy a felek szabadon módosíthatják szerződésüket. A szerződésmódosítás formai követelményeire az eredeti szerződésre vonatkozó előírások irányadóak. A szerződésmódosításra vonatkozó szabályok kialakításánál azonban figyelemmel kell lennie a jogalkotónak arra, hogy az eredeti szerződés módosítása csorbíthatja az engedményes jogait.
Az Egyezmény úgy rendelkezik, hogy az engedményes hozzájárulása nem szükséges az eredeti szerződés módosításához. A módosítás azonban hatálytalan az engedményessel szemben, amennyiben arra az engedményezésről való értesítést követően került sor. Az értesítést követően az eredeti szerződés az engedményesre kiterjedő hatállyal csak az engedményes hozzájárulásával módosítható. Ez a rendelkezés összhangban van az Egyezmény 17. cikkével, amely szerint az adós az engedményezésről történő értesítést megelőzően az engedményezőnek, azt követően csak az engedményesnek jogosult teljesíteni.
Az Európai Szerződési Jog Alapelvei kimondja, hogy az engedményezésről való értesítés után az adós és az engedményező szerződésmódosítása nincs hatással az engedményesre. Az engedményes védelmében az Alapelvek úgy rendelkezik, hogy az eredeti szerződés abban az esetben sem módosítható, ha az adós kapott értesítés az engedményezésről, az azonban nem felelt meg az értesítés tartalmi vagy formai kellékcinek. Az Európai Szerződési Jog Alapelvei 11:204. cikkének értelmében az engedményező kijelenti és szavatolja, hogy az engedményes hozzájárulása nélkül a követelést és bármely szerződést, amelyből a követelés ered, a felek nem fogják megváltoztatni. A főszabály alól két kivétel létezik. A módosítás lehetséges, amennyiben abban az engedményezési szerződésben az engedményező és az engedményes megállapodtak, illetve ha azok olyan természetű, jóhiszemű módosítások, amelyeket az engedményes ésszerűen nem kifogásolhat.
A főszabállyal kapcsolatban felmerül, hogy megszegésének mi a jogkövetkezménye. Két megoldás képzelhető el. Az engedményes hozzájárulása nélküli módosítások érvénytelenek, vagy nem érvénytelenek, és az engedményes számára a szerződésszegés általános következményei állnak rendelkezésre. Amennyiben az Európai Szerződési Jog Alapelvei nem rendezik a három oldalú jogviszonyok ezen kérdését, úgy arra a szerződésre alkalmazandó jog lesz irányadó, így szerződésenként kell majd vizsgálni a jogkövetkezményeket.
Bár általában a kódexek nem szabályozzák a szerződés módosításának a kérdését, az dogmatikailag kizárólag az Egyezmény szabályainak megfelelően válaszolható meg. Az adós és az engedményező jogviszonya ugyanis egy kötelmi jogviszony, amelyet a felek szabadon módosíthatnak. Mivel az engedményesnek nincsen ezen módosításba beleszólása, arról sokszor tudomása sincsen, szükséges, hogy a követelését ne csorbíthassa. így az ilyen módosítások az adósnak az engedményessel szemben fennálló kötelezettségét nem csökkenthetik. Szükséges azonban a Ptk.-ban kimondani, hogy az adós és az engedményes az engedményezésről való értesítés időpontját követő módosítása érvényes, de az engedményessel szemben hatálytalan.
Az engedményezési szerződés a megkötésének időpontjában hatályossá válik, az adóssal szembeni hatások kiváltásához azonban még egy aktusra szükség van: ez az engedményezésről szóló értesítés megküldése. Az adós ugyanis csak ettől az időponttól fogva képes az új helyzetnek megfelelően teljesíteni.
Az Egyezmény szabályai szerint az adós jogi helyzetében az engedményezés folytán csak abban az esetben következik be változás, ha olyan írásbeli értesítést kap az engedményezésről, amely ésszerűen meghatározza az engedményezett követelést és az engedményest olyan nyelven, amelyet ésszerűen elvárható, hogy az adós megért. Ilyen engedményezés hiányában az adós helyzete nem változhat meg, még abban az esetben sem, ha tudomása van az engedményezés megtörténtéről. Egyrészt „ha az adósnak az engedményezésről való tudomása számításba jönne, (...) az adós teljesítése nehezen bizonyítható szubjektív körülményektől függene.” Másrészt versengő igények esetén az adósnak kéne kiderítenie, hogy a valódi jogosultnak fizet-e, ugyanis csak így kerülhetné el a kétszeri teljesítés veszélyét. Ez olyan terhet helyezne az adósra, amely hatékonyabban elosztható az által, ha azokat veszi rá az Egyezmény az értesítésre, akiknek az az érdekében áll.
Ellentétes ezen a ponton is az Egyezménnyel az Európai Szerződési Jog Alapelvei. A 11:303. cikk úgy rendelkezik, hogy az adós akkor teljesíthet az engedményesnek, ha írásban értesítette az engedményező vagy az engedményes az engedményezés megtörténtéről. Az értesítés származhat álcár az engedményezőtől, akár az engedményestől. Az engedményestől származó értesítés esetében azonban az adós felszólíthatja az engedményezés megtörténtének bizonyítására az engedményest, amely idő alatt jogosult a teljesítést visszatartani. Abban az esetben, ha az adós nem a fent meghatározott módon szerzett tudomást az engedményezésről, visszatarthatja a teljesítést, vagy teljesíthet az engedményesnek. Az adós tehát csak akkor teljesít az engedményezőnek való fizetéssel, ha nem tudott az engedményezésről.
A francia szabályozás eltér a szerint, hogy az engedményezésre a Code civil vagy a loi Dailly az irányadó. A Code civil szerint az adóssal - és harmadik személyekkel - szemben az engedményezés hatályosulásához szükséges, hogy arról az adóst bírósági végrehajtó általi eljárásban értesítsék (signification), vagy az engedményezést az adós hivatalos formában elismerje (accepta-tion). Bár az értesítés körében hatálytalanságról beszél a Code civil, az valójában megközelíti az érvénytelenség kategóriáját. Az értesítést megelőzően ugyanis az engedményezés sem az adóssal, sem az engedményező hitelezőivel, sem az engedményessel szemben nem fejt ki joghatást. Az értesítésig az engedményezett követelések az engedményező vagyonában maradnak, arra a hitelezők végrehajtást vezethetnek, a végrehajtás során az engedményest nem illeti meg semmiféle prioritás.
A loi Dailly legfőbb újítása épp az értesítés módját és joghatását érinti. Az engedményezés az arról az engedményező által kiállított és az engedményes által aláírt bordereau kiállításával, az azon szereplő időpont szerint hatályossá vált az adóssal és harmadik személyekkel szemben is. Szükséges azonban az adóst értesíteni az engedményezésről, mivel az értesítést megelőzően az adós tipikusan nem szerez tudomást az engedményezés megtörténtéről. Ezen értesítésnek azonban eltér a joghatása a Code civil esetében vázolt joghatástól, bár annak módja megegyezik. Az adós értesítése, illetve az adósnak az elfogadó nyilatkozata csak az adós irányában bír jelentőséggel, mivel az engedményezés harmadik személyekkel már a bordercau-n szereplő dátum szerint hatályossá vált.
Mivel a BGB 398. §-a értelmében az engedményezési szerződéssel a követelés átszáll az engedményesre, illetve harmadik személyekkel szemben hatályossá válik, az engedményezésről való értesítés szerepe csak az adós tájékoztatására korlátozódik. Az adós a 407. § szerint az engedményezésről való tudomásszerzés időpontjáig teljesíthet az engedményezőnek, azt követően kizárólag az engedményesnek.
A BGB több olyan - a régi magyar magánjogból ismert - rendelkezést is tartalmaz, amelyek az engedményest segítik az adós értesítésében. A 402. § szerint az engedményező köteles az engedményesnek megadni minden felvilágosítást, amely az engedményezett követelés behajtásához, érvényesítésébe* szükséges lehet, illetve köteles a követelés fennállását bizonyító okiratokat átadni. A 403. § alapján az engedményező - az engedményes kérésére és költségére - köteles közhiteles okiratot kiállítani az engedményezésről.
Az új holland polgári törvénykönyv értesítési szabályai rendkívül fontosak, mivel Európában szinte egyedülálló módon az engedményezés érvényességéhez az írásbeli formán felül szükség van az adós értesítésére vagy az engedményezésnek közjegyzői nyilvántartásba vételére. Az értesítés jelentősége abból a felfogásból származik, amely - a tulajdonátruházáshoz hasonlóan - a követelések átruházásánál is megköveteli az átadást, amelyet a holland jogalkotó az értesítéshez köt. Ez a megközelítés követelések tömeges engedményezése és jövőbeli követelések engedményezése esetén számos problémát vet fel. Ilyenkor ugyanis az értesítés jelentős adminisztratív teherrel és költséggel jár, ráadásul tipikusan felesleges is, mivel az esedékesség időpontjáig a követelés minden bizonnyal többször gazdát cserél. Minden egyes követelés tekintetében az engedményezés érvényességéhez szükséges azonban az adós értesítése. Ez a megoldás - amellett, hogy a hitelezők helyzetét jelentősen rontja, ezáltal a követelésekkel való finanszírozás alkalmazhatóságát megnehezíti - az adós védelmét sem szolgálja, hiszen amennyiben a követelések mobilak, azok folyamatosan mozgásban vannak, így az adósnak nehézséget fog jelenteni annak számontartása, hogy éppen ki a hitelezője, az esedékességkor kinek lesz köteles teljesíteni.
Az adós értesítése bármilyen formában megtörténhet, és az érvényes, akár az engedményezőtől, akár az engedményestől származik. Az értesítés időpontja sincs meghatározva, az megtörténhet a engedményezési szerződés megkötése előtt, ilyenkor azonban a szerződés megkötésének időpontja határozza meg az engedményezés létrejöttének időpontját. Az értesítés azonban nem történhet meg az engedményező csődje után.
Érdekes a közjegyzői nyilvántartásba vétel szabályozása is Hollandiában. Számos országban érvelnek a mellett, hogy rendkívül hasznos lenne egy központi elektronikus adatbázis létrehozása. Hollandia azonban nem valósította meg ezt a nyilvántartási rendszert, annak ellenére, hogy a regisztráció helyettesítheti az adós értesítését. Ez a közjegyzői nyilvántartás azonban nem jelent nyilvánosságra hozatalt, annak csak az engedményezés érvényessége időpontjának a szempontjából van jelentősége. Ebből következik, hogy a regisztrációt követően az adós továbbra is az engedményezőnek tartozik, amíg az engedményezésről nem értesítették. A Ptk. kodifikálása előtti gyakorlat szerint „az engedményezőn kívül, aki (...) akár szóban, akár írásban értesítheti az engedményről az adóst, eszközölheti az értesítést az engedményes, az új hitelező is, csakhogy neki az engedményt már okirattal kell igazolnia.” Az 1900-as Tervezet, és az 1928-as Javaslat is azt tartalmazta, hogy az adós mindaddig, amíg az eddigi hitelező vagy az engedményes nem értesíti őt az engedményről, az előbbit tekintheti továbbra is hitelezőjének. A Kúria gyakorlata szerint „általános érvényű szabály, hogy az adós hitelezőjének mindaddig fizethet, míg a követelésnek a hitelező részéről történt átruházásáról kellően nem értesíttetett. Az adós az engedményezésről kellően értesíttetnek csak akkor tekintetik, ha az értesítést az engedményezőtől vagy az engedményestől nyerte. „Az engedményesnek, ha ő értesíti az adóst, ebbeli minőségét egyidejűleg az eddigi hitelezőtől kiállított engedményi okirattal kell igazolnia. Az értesítés hatálytalan, ha az adós azt ily okirat fel nem mutatása miatt haladéktalanul visszautasítja.”
Az engedményessel szembeni törvényi „bizalmatlanság” teljesen megalapozott, hiszen az adóstól ilyenkor sok esetben egy ismeretlen fél követel teljesítést. Ezért rendelkeznek úgy az egyes tervezetek, hogy „idegennek az adós hinni nem tartozik”, az engedményestől jogosult az engedményezés megtörténtének igazolását követelni. Amennyiben azonban ilyen igazolást nem kér haladéktalanul, a bemutatott okiratokkal szemben kifogást nem támaszt, úgy csak a kétszeri fizetés veszélyével teljesíthet az engedményesnek.
Nem egyértelmű azonban, hogy jogosult-e az adós az engedményezőnek teljesíteni, amennyiben tudomással bír az engedményezésről, de arról értesítést nem kapott. Létezik olyan álláspont, amely szerint „ha mégis az adós bármily úton megbízható értesítést vesz a megtörtént engedményről, az elégséges arra, hogy az engedményes és adós közt a jogi kapocs helyreálljon, miből folyik, hogy az engedményezővel szemben a teljesítést az adós jogosítva van megtagadni.” Kúriai döntésekből azonban levezethető olyan értelmezés is, miszerint „ha tehát harmadik személy részéről, vagy általában hallomásból nyer az adós értesülést arról, hogy a követelés engedményezése megtörtént, úgy ezt figyelembe venni nem tartozik, kivéve azon esetet, hogyha a harmadik személy az engedményező, vagy az engedményes megbízottja, vagy ha részére az engedményről szóló okirat kikézbesíttetik.
A hatályos Ptk. 328. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „ha a kötelezettet az engedményező értesíti, a kötelezett az értesítés után csak az új jogosultnak (engedményes) teljesíthet; az engedményestől származó értesítés esetén a kötelezett követelheti az engedményezés megtörténtének igazolását. Ennek hiányában csak a saját veszélyére teljesíthet annak, aki engedményesként fellépett.”
A hatályos szabályok megfelelően védik az adóst, hiszen az a kétszeri fizetés veszélye nélkül teljesíthet az engedményesnek, ha az engedményező vagy az engedményes okirattal megfelelően bizonyítva értesíti az engedményezésről. Amennyiben az adóst az engedményes értesíti, de az engedményezést nem vagy nem megfelelően bizonyítja, úgy az adós jogosult letétbe helyezéssel teljesíteni. Amennyiben ugyanis a jogosult személye bizonytalan, lakóhelye, illetőleg székhelye ismeretlen, vagy ha a jogosult késedelembe esik, a pénz fizetésére irányuló kötelezettséget bírósági letétbehelyezéssel is lehet teljesíteni.
Amennyiben az új engedményes megfelelően értesíti az adóst az engedményezésről, de az értesítés fizetési utasítást nem tartalmaz, az adós a Ptk. általános rendelkezéseivel összhangban köteles teljesíteni. Mivel a fizetési utasítás nem elengedhetetlen része az értesítésnek, az engedményes nem esik késedelembe, ha azt nem küldi el az adósnak. Az adós azonban a Ptk. 292. § (1) bekezdése szerint a pénztartozást - jogszabály vagy a szerződés eltérő rendelkezésének hiányában - a jogosult (az engedményes) lakóhelyén, illetve tartózkodási helyén köteles teljesíteni.
Sem a Ptk., sem a bírói gyakorlat nem ad választ arra a kérdésre, hogy joghatállyal bírhat-e harmadik személyektől származó értesítés az engedményezésről. A Ptk. úgy rendelkezik, hogy az engedményezésről a kötelezettet értesíteni kell. Abból azonban, hogy a 328. § (4) bekezdése kizárólag az engedményezőtől és az engedményestől származó értesítés hatásait említi, nem következik, hogy más személytől nem szerezhet az adós értesítést. Bár az együttműködési kötelezettség alapelvéből is következhet, hogy harmadik személy általi értesítés esetén az adós nem lesz jogosult teljesíteni az engedményezőnek, hibás lenne egy ilyen horderejű kérdést az alapelvek körébe visszautalni.
Az új szabályok megalkotása során több ponton is módosítandóak a Ptk.-nak az értesítésre vonatkozó szabályai. A Koncepció helyesen jegyzi meg, hogy „a Ptk. 328. § (3) bekezdése olyan látszatot kelt, mintha az engedményezésnek a kötelezett értesítése érvényességi feltétele volna. A bírói gyakorlat - helyesen - ezt nem így fogja fel. A törvényszöveg ilyen értelemben pontosítandó.” Szükséges lenne egyértelműen szabályozni, hogy ki értesítheti az adóst az engedményezésről. Ehhez alapvetően két kérdést szükséges tisztázni: értesítheti-e az adóst az engedményezőn és az engedményesen kívül más, illetve az engedményezési szerződésnek az adós értesítéséről szóló kikötése milyen hatással van az adósra.
Amennyiben az új kódex úgy foglal állást, hogy csak az engedményestől és az engedményezőtől származó értesítés változtathatja meg az adós pozícióját, az a jogviszony minden-alanyának szempontjából előnyös. Az engedményező és az engedményes szabadon meghatározhatják, hogy milyen módon értesítik az adóst. Bár az engedményezési szerződés rendelkezhet úgy, hogy csak az engedményező értesítheti az adóst, ez a megállapodás harmadik személyekkel szemben hatálytalan. így, ha az engedményes úgy ítéli meg, hogy az engedményező elmulasztja az értesítést, jogosult az adóst értesíteni. Az adós érdekét nem védené az a megoldás, ha mástól szerzett értesülés alapján is teljesíthetne az engedményesnek, mivel csak bonyolult bizonyítási eljárás során tudná igazolni, hogy jogosan teljesített az engedményesnek. A hatályos szabályok szerint Azonban vitatott esetekben bírói letétbe helyezéssel szabadulhat a kötelemből anélkül, hogy a kétszeres teljesítés veszélye fennállna.
Az engedményezési szerződés eltérő rendelkezése hiányában az engedményes és az engedményező is értesítheti az adóst, azzal a különbséggel, hogy az engedményestől származó értesítés esetén az adós követelheti az engedményezés megtörténtének bizonyítását. Amennyiben az engedményezési szerződés tartalmaz rendelkezést az értesítés szabályaira, annak - az engedményezést tiltó szerződéses kikötések kapcsán leírtaknak megfelelően - csak a felek között van hatása. Amennyiben például az engedményezési szerződés úgy rendelkezik, hogy az adós értesítésére az engedményes jogosult, az adóst azonban az engedményező értesíti, úgy az értesítés joghatályosan megtörtént, az engedményes azonban szerződésszegés címén fordulhat az engedményező ellen.
Az előzőekben írtak alapján tehát, amíg az adós nem kap értesítést az engedményezésről, jogosult az eredeti szerződés alapján teljesíteni a fizetést. Miután azonban értesítést kapott az engedményezésről, csak az engedményesnek való fizetéssel teljesít, hacsak az értesítés vagy a fizetési utasítás másképp nem rendelkezik. Problémák merülhetnek azonban fel abban az esetben, ha az adós több értesítést is kap. Mivel a Ptk. nem tartalmaz az értesítés körében felmerülő kérdésekre kifejezett rendelkezést, ezért alábbiakban az Egyezmény vonatkozó szabályait vázoljuk.
Az Egyezmény a többszöri értesítésnek három esetét különbözteti meg. Ha az adós azonos engedményezőtől származó, azonos követelés több engedményezéséről kap értesítést (többszöri engedményezés), az adós akkor szabadul, ha az elsőként kapott értesítésnek megfelelően teljesít. Ha az adóst az engedményes és az engedményes engedményese is értesíti (utólagos engedményezés), csak akkor szabadul, ha az utolsó értesítésben foglaltaknak megfelelően teljesít. Az adósvédelem elvével összhangban, ha az adós egy követelés részleteinek az engedményezéséről kap értesítést (részleges engedményezés), választhat, hogy az értesítéseknek megfelelően teljesít, vagy figyelmen kívül hagyhatja az értesítéseket. Amennyiben az adós több fizetési utasítást kap ugyanarra az engedményezésre vonatkozóan az engedményestől, a fizetést megelőzően kapott utolsó fizetési utasításnak megfelelően tartozik teljesíteni.
Az Egyezmény ezen szabályai az engedményezési gyakorlatban kialakult és az engedményezés általános elveiből levezethető szabályokat tartalmazzák, ezért a többszöri és az utólagos engedményezés szabályai a Ptk. alkalmazása esetén is érvényesek lennének.
Bár az egyes jogrendszerek egységesek abban, hogy az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép, és átszállnak rá a követelést biztosító zálogjogból és kezességből eredő jogok, a jogrendszerek eltérnek abban a kérdésben, hogy milyen kifogásokat hozhat föl az adós az engedményessel szemben. Egyes jogrendszerekben minden kifogás felhozható az engedményessel szemben, amely ugyanazon szerződésből ered, amelyből a követelés is, függetlenül attól, hogy a kifogás az engedményezés vagy az erről szóló értesítés előtt vagy után keletkezett-e. Más jogrendszerekben az adós minden olyan kifogást felhozhat, amely az engedményezővel szembeni bármely jogviszonyából az értesítés előtt keletkezett. Egy harmadik megoldás szerint az adós az engedményezővel szembeni kifogásait abban az esetben hozhatja fel, ha azok olyan igényekre vonatkoznak, amelyek mind az értesítés, mind az engedményezett követelés esedékességekor esedékesek voltak. A legliberálisabb megközelítés szerint az adós minden kifogást felhozhat, függetlenül attól, hogy mikor történt meg az értesítés, és mikor keletkeztek az engedményezett követelések.
Az adós által felhozható kifogások körét vizsgálva eltérő problémák merülnek fel az engedményezési szerződésre, illetve az eredeti szerződésre alapított kifogások esetében.
Az engedményezés érvénytelensége az engedményezés absztraktsága miatt nincs hatással az adós és az engedményes jogviszonyára. „Az engedményező és az engedményes közötti jogcímnek ezért csak az egymás közötti jogviszonyukban van jelentősége; a kötelezett erre a jogcímre való tekintet nélkül kerül az engedményessel jogviszonyba.” Az adós megfelelő értesítés esetén köteles teljesíteni, és a teljesítéssel szabadul a kötelemből függetlenül attól, hogy az engedményezés érvényes volt-e.
Az alapjogviszonyból felhozható kifogásoknál abból az elvből kell kiindulni, hogy az adós helyzete nem válhat rosszabbá az engedményezés által. Amennyiben tehát az alapjogviszony az adós és az engedményező között semmis volt, az engedményező nem teljesített, illetve valamilyen felfüggesztő feltétel nem következett be, az adós jogosult lesz a kifogásait felhozni. A nemzeti jogok, illetve a bírói gyakorlat általában egységes abban, hogy azok a kifogások hozhatók fel az engedményessel szemben, amelyek már az értesítés időpontjában létező jogalapból származnak. Bár egyes kódexek szigorúbb feltételeket támasztanak, a bírói gyakorlatok ezen országokban lazítanak a törvényi előírásokon, és csak a jogalap fennállását követelik meg.
Az adós által felhozható kifogások ilyen széles körben való megengedése bizonytalanná teszi az engedményes helyzetét. Az engedményes gyakran nincs abban a helyzetben, hogy megvizsgálja, vajon az engedményező és az adós közötti jogviszonyokból milyen beszámítási kifogással élhet vele szemben az adós. Az engedményes kockázata két módon csökkenthető. Az engedményező kötelezettséget vállalhat az ilyen kifogások megtérítésére. Ez azonban nem sok haszonnal jár abban az esetben, ha az engedményező fizetésképtelenné válik. Az engedményes helyzete azonban javítható úgy is, hogy az adós lemond arról a jogáról, hogy beszámítási kifogással éljen.
A magyar szabályozás is a nemzetközi gyakorlatot követi. Az 1900-as Tervezet és a kúriai gyakorlat jelenik meg a Ptk. 329. § (3) bekezdésében, amely kimondja, hogy „a kötelezett az engedményessel szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat és beszámíthatja azokat az ellenköveteléseket is, amelyek az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek.” A rendelkezés abból indul ki, hogy az engedményezés jogutódlást eredményez, de nem jelent szerződésmódosítást, így tehát az engedményezés következtében nem változik meg az adós helyzete. Nem hivatkozhat azonban az adós az engedményező és az engedményes jogügyletéből származó kifogásra, például arra, hogy elévült az engedményesnek az a követelése, aminek fejében az engedményezés történt. A Ptk. az engedményezés absztrakt jellegéből kiindulva nem teszi lehetővé, hogy az adós az engedményes és az engedményező közötti szerződés érvénytelenségére hivatkozzon, mivel engedményezés esetén „az ügyleti tényállás kimerül a kötelezettségvállaló nyilatkozat megtételében és annak az ügyleti ellenfél által való elfogadásában (Mtj. 947. §), míg a kötelezés érvényessége függetlenítve van a jogcímtől (causa), vagyis - egész általánosságban szólva - attól, hogy minő jogi vagy gazdasági célt kívánnak a felek a kötelezettségvállalással elérni, valamint attól is, vájjon (sic!) sikerült-e ezt a célt meg is valósítani.” Amennyiben tehát az engedményezési szerződés például jogszabályba ütközés miatt semmis, arra az adós nem hivatkozhat.
A Ptk. nem szabályozza, hogy milyen összegig tehető felelőssé az engedményes az adósnak az engedményezővel szemben fennálló követeléseiért. A Ptk. 296. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését - ha jogszabály kivételt nem tesz - a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja. Nem ad azonban a Ptk. választ arra a kérdésre, hogy amennyiben az adósnak az engedményezővel szemben az engedményezett követelésnél magasabb összegű lejárt követelése van, az beszámítható-e az engedményessel szemben. Mivel az engedményezés során kizárólag jogok szállnak át az engedményesre, így fogalmilag kizárt, hogy az adós beszámítás címén az engedményezett követelés ellenértékét meghaladó mértékű követeléssel forduljon az engedményessel szemben. Helyesen - bár érdemi indokolás nélkül - állapította meg ezért a bírói gyakorlat, hogy „a Ptk. 329. §-ának (3) bekezdése helyes értelmezéséből ugyanis az következik, hogy az alperes viszontkeresettél érvényesíthető ellenkövetelésének mértéke nem haladhatja meg azt az összeget, amit vele szemben a felperes engedményesként érvényesített. Csak az érhető el tehát, hogy a felperesnek mint a jogosult jogutódjának a követelése megszűnjék vele szemben, de nem tehető felelőssé olyan további, az eredeti kötelezettel szemben fennálló tartozásért, amelynek kötelezettje továbbra is az engedményező, adott esetben a beavatkozó maradt.”
Az egyes nemzeti szabályok egyik közös pontja, hogy az engedményező szavatol az általa engedményezett követelés létezéséért, illetve azért, hogy jogosult a követelést engedményezni. Az általános gyakorlat szerint a szavatosság csak visszterhes engedményezés esetében létezik; amennyiben az engedményes nem fizetett a követelés megszerzéséért, az engedményező csak külön szerződéses kikötés esetén szavatol a követelés meglétéért. Ilyen esetekben ugyanis - a felek eltérő kikötésének hiányában - nem indokolt, hogy az engedményezőt ilyen kötelezettség terhelje. Abban is egységesek a nemzeti gyakorlatok, hogy az engedményező - kifejezett kikötés hiányában - nem szavatol az adós fizetőképességéért. Kétféle megoldás képzelhető el az engedményező szavatosságának mértékére. Egyes országokban az engedményező szavatossága korlátlan. Más országokban a jogalkotó a visszaélések elkerülése végett az engedményezés fejében kapott ellenérték mértékében maximálta a szavatosság felső határát. Amennyiben ugyanis az engedményezd teljes felelősséggel tartozna, úgy az engedményesek kétséges követeléseket vásárolhatnának fel, majd az adós csődje után az engedményezőtől követelhetnék a teljesítést'
Az Egyezmény rendelkezései szerint az engedményező szavatolja, hogy jogosult a követelést engedményezni, azt korábban nem engedményezte, illetve hogy az adósnak nincs és nem is lesz joga a fizetéssel szembeni kifogásra vagy beszámításra. Az engedményező azonban nem szavatol az adós fizetőképességéért. A 12. cikk alapvető rendeltetése a kockázatok olyan módon való elosztása, hogy az a felekre nézve a lehető legkevesebb költséggel járjon. Ezért helyezi az esetleges rejtett kifogással vagy a beszámítással járó kockázatot az engedményezőre, mivel ő van olyan helyzetben, hogy biztosítsa a szerződés szerinti teljesítést. „Ezen kockázatnak az engedményesre való helyezése a tranzakció meghiúsulásával járhatna azokban az esetekben, amikor az ezzel járó kockázat nem felbecsülhető. Illetve ezen kockázatnak az engedményesre helyezésre azokban az esetekben, amikor a kockázat felbecsülhető, a hitelhez jutás költségének növelésével járhatna.” Amennyiben az adós fizetőképességéért az engedményezőnek kéne szavatolnia, az ugyanilyen eredményhez vezethetne, mivel az engedményezőnek nincsen - és nem is lehet - hatása erre.
A Polgári Törvénykönyv tervezetének 991. §-a úgy rendelkezett, hogy a visszterhes követelések tekintetében az engedményező „eladóként szavatol az engedményesnek a követelés fennállásáért, bírói úton való érvényesíthetőségéért és tehermentességéért. (...) A szavatosság kizártnak tekintendő, ha az engedményező a követelést mint bizonytalant ruházta át.” A 992. § értelmében azonban az adós fizetőképességéért az engedményező nem szavatol, „hacsak ezért a szavatosságot kifejezetten vagy az alapul szolgáló jogviszony természete szerint el nem vállalta, vagy az adósnak előtte tudva volt fizetőképtelenségét a visszteher fejében történt átruházáskor az engedményes előtt el nem titkolta. Ha az engedményes elvállalta a szavatosságot, ezt kétség esetében csak az átruházás idejében való fizetőképességre kell érteni. Amennyiben az engedményest ily szavatosság elvállalás alapján terheli, jogállása kétség esetében a kártalanító kezesével azonos." Bár az Mtj. szinte változatlan formában vette át a Tervezet 991. §-át, szakított az adós fizetőképességéért való szavatosság kérdésében a Tervezet megközelítésével. Az 1223. § rendelkezése értelmében „az engedményező szavatol a visszteher fejében átruházott követelések behajthatóságáért is, kivéve ha a szavatosságot c tekintetben kifejezetten kizárta vagy az alapul szolgáló jogviszony természeténél fogva kizártnak kell tekinteni, vagy ha az átruházáskor behajtható követelés csak véletlen eset vagy az engedményes hibája miatt vált behajthatatlanná.”
Az engedményező szavatosságának a mértéke is érdekesen alakul ilyen esetekben. Az Mtj. fent idézett szakasza úgy rendelkezik, hogy „az engedményező a behajthatóságért kártalanító kezes módjára és csak a kapott visszteher értéke erejéig szavatol, az adós fizetőképességének eltitkolása esetében azonban teljes kártérítéssel tartozik.”
A Ptk. hatályos szabályai lényegében összhangban vannak a nemzetközi szabályokkal. A 330. § úgy rendelkezik, hogy az engedményező az engedményessel szemben a kötelezett szolgáltatásáért, azaz az adós fizetőképességéért - az engedményezés fejében kapott ellenérték erejéig - kezesként felel, kivéve, ha a követelést kifejezetten bizonytalan követelésként ruházta át az engedményesre, vagy felelősségét egyébként kizárta. A 330. § (2) bekezdése szerint az ellenérték fejében való engedményezésre az adásvétel szabályait rendeli alkalmazni. Bár bizonytalan, hogy az adásvétel mely rendelkezései alkalmazhatóak engedményezés esetén, itt most kizárólag a jog- és kellékszavatosság kérdését vizsgáljuk. A 369. § (1) bekezdésének értelmében amennyiben harmadik .személynek az adásvétel tárgyára olyan joga van, amely a vevő tulajdonszerzését akadályozza, a vevő elállhat a szerződéstől, és kártérítést követelhet. Ezen rendelkezés alapján az engedményező - eltérő megállapodás hiányában - szerződéses alapon felel a követelés fennállásáért, illetve annak engedményezhetőségé-ért. A Ptk. Kommentárja szerint „ha az engedményezés visszterhes, az engedményező a kötelezett szolgáltatásáért a kapott ellenérték erejéig kezesként felel. Ez azt jelenti, hogy ha az engedményezett követelés nem áll fenn, vagy ha az a kötelezettel szemben nem hajtható be, az engedményes az engedményező ellen fordulhat, aki azonban csak az engedményezésért kapott szolgáltatás erejéig felel.” Az engedményező azonban a követelés fennállásáért nem kezesként, hanem a jogszavatosság alapján felel, amely azzal a következménnyel jár, hogy a felelőssége nem korlátozódik az ellenértékre.
Az engedményezésre vonatkozó szabályok újragondolása során világossá kell tenni a kezesi felelősség és a jogszavatosság viszonyát. Eldöntendő ezért az a kérdés, hogy a felek eltérő megállapodása hiányában miért és milyen mértékig felel az engedményező. Az engedményező felelőssége alapvetően három kérdéskörben vizsgálandó: a követelés az engedményezés időpontjában létezik, az engedményező jogosult azt engedményezni, illetve az adós fizetőképes.
A követelés fennállásáért való felelősség adásvétel céljával történt engedményezés esetében az engedményes számára megnyugtató rendelkezés lehet. A követelés engedményezhetőségéért fennálló felelősség két esetkörben jelenthet megoldást az engedményes számára: az engedményezést tiltó szerződéses kikötések, illetve az azonos követelés többszöri engedményezése esetén. Nem szükségtelen a követelés fennállásáért való felelősség ezért abban az esetben sem, ha a Ptk. kimondja, hogy az adós és az engedményező engedményezést kizáró megállapodása harmadik személyekkel szemben hatálytalan. Az adós fizetőképességéért való felelősség esetében végiggondolandó, hogy az az adósnak az engedményezéskori vagy a teljesítéskori fizetőképességéért álljon-e fenn.
Az új Ptk. megalkotása során szükséges figyelembe venni, hogy a biztosítéki célú engedményezés ingyenes engedményezésnek tekintendő a hatályos szabályozás alapján. A hitelező által nyújtott kölcsön ellenértéke ugyanis nem a biztosíték, hanem a kölcsön és annak kamatának visszafizetése. Amennyiben azonban a biztosítéki célú engedményezés ingyenesnek tekintendő, úgy arra nem vonatkoznak többek között a kezesség és a jótállás szabályai. Szükséges lehet ezért az ingyenes és az ellenérték fejében történő engedményezés megkülönböztetésének eltörlése, és egységesen az engedményezés háttérszabályaként az adásvétel szabályainak megfelelő alkalmazását előírni.
Az engedményezésre vonatkozó anyagi jogi rendelkezésekből jól látható, hogy számos kérdésre a hatályos magyar szabályozás és a bírói gyakorlat nem ad megfelelő választ. Látható azonban az is, hogy ez nem kizárólag a magyar szabályozás elmaradottságából adódik. Az azonos kérdésekre adott nemzeti válaszok számos esetben ellentmondóak. A követelések engedményezése - mint a pénzügyi tranzakciók általában - tartalmazhat nemzetközi elemet. Amennyiben az adós, az engedményező vagy az engedményes más országból származik, a kérdések máris megsokszorozódnak. A nemzetközi magánjogi szabályoknak kell utaló szabályokkal választ adni arra a kérdésre, hogy milyen jog alkalmazandó az engedményezésre, ha a jogügyletben nemzetközi elem szerepel.
Az 1979. évi 13. törvényerejű rendelet a nemzetközi magánjogról (a továbbiakban: „Nmjt.”) határozza meg az alkalmazandó jogot azokban a polgári jogi, családi jogi vagy munkajogi jogviszonyokban, amelyekben külföldi személy, vagyontárgy vagy jog szerepel, és amelyre több jog lenne alkalmazható. Az Nmjt. segítségével lehet tehát megállapítani, hogy mely állam joga alkalmazandó az engedményezéssel kapcsolatos kérdésekben, ha az adós, az engedményező, az engedményes vagy az engedményes hitelezői különböző országok joga alá tartoznak.
A magyar szabályozás három szintből épül fel. Az Nmjt. főszabályként elismeri a felek autonómiáját, így a 24. § úgy rendelkezik, hogy a szerződésekre azt a jogot kell alkalmazni, amelyet a felek a szerződés megkötésekor vagy később választottak. Amennyiben a felek nem éltek a jogválasztás lehetőségével, úgy az Nmjt. rendelkezései alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot. A 25. § a tipikus szerződésekre (adásvétel, bérlet, bank-és hitelügyletek, biztosítás, kölcsön stb.) vonatkozó kapcsoló elveket határozza meg. „A magyar szabályozás koncepciójában a harmadik lépcső - jogválasztás mint első, az egyes szerződéstípusokra egyébként irányadó jog mint második lépcső után - abban áll, hogy választ ad akkor, amikor az első két lépcsőben a kérdés nem oldható meg; ha atipikus vagy annyira komplex szerződéses viszonyról van szó, hogy az a fenti szabályok alapján nem ítélhető meg egyértelműen.”
A 29. § értelmében, ha az alkalmazandó jogot a 24–28. §-okban foglalt rendelkezések alapján nem lehet meghatározni, a szerződést az ezt elsősorban jellemző szolgáltatás kötelezettje lakóhelyének, szokásos tartózkodási helyének, illetve székhelyének (telephelyének) joga szerint kell elbírálni. Ha az alkalmazandó jogot így sem lehet meghatározni, azt a jogot kell irányadónak tekinteni, amelyhez a szerződés - az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint - leginkább kapcsolódik.
A felek jogválasztásának hiányában az Nmjt. kisegítő szabályait szükséges alkalmazni az engedményezésre vonatkozó jog megállapításához, mivel a 25-28. §-ok nem állapítanak meg kapcsoló elvet az engedményezésekre.
Az Nmjt. 30. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a szerződés joga kiterjed a kötelmi jogviszony minden elemére, így különösen a szerződés megkötésére, anyagi és alaki érvényességére, kötelmi hatásaira, továbbá - ha a felek másként nem állapodtak meg, vagy e törvényerejű rendeletből más nem következik - a szerződést biztosító megállapodásokra (zálogszerződésre, kezességi szerződésre stb.), a szerződéssel kapcsolatos követelések be-számíthatóságára, engedményezésére és átvállalására. E szerint az engedményezési szerződésre az engedményező és az adós jogviszonyára alkalmazandó jog lesz irányadó. Ez egyrészt azzal a pozitív következménnyel jár, hogy az összes engedményezésre ugyanaz a jog lesz irányadó, másrészt azonban az engedményezésre jogválasztás hiányában egy olyan jog lesz irányadó, amelyet az engedményesnek kapcsoló elvek és utaló szabályok segítségével kell kitalálnia.
Szükséges lenne ezért, hogy az engedményezésre alkalmazandó jogra egyértelmű szabályok vonatkozzanak. Célszerű lenne az engedményező helyének a jogát alkalmazni az engedményezéshez kapcsolódó kérdésekre, így az engedményezés alakszerűségére, az engedményező és az engedményes jogviszonyára, illetve a versengő hitelezők közötti rangsor kérdésére.
A Ptk.-nak az engedményezésre vonatkozó szabályai szinte változatlan tartalommal vették át a Polgári Törvénykönyv tervezeteinek és az 1928-as Magánjogi törvényjavaslatnak a szabályait.
A Ptk.-nak az engedményezésre vonatkozó 1959-es szabályai teljes mértékben megegyeznek a hatályos szabályokkal. A piacgazdaságra való áttéréssel azonban olyan igények merültek fel, amelyeknek ezek a megoldások nem mindenben felelnek meg. Számos olyan kérdés merült fel a bírói gyakorlatban, amelynek a megnyugtató rendezéséhez jogszabály-módosításra van szükség. A nemzetközi jogharmonizáció is közvetetten bár, de változtatásokat diktál. Mind az Európai Szerződési Jog Alapelvei, mind az UNCITRAL Egyezmény számos kérdést a hatályos magyar szabályoktól eltérően szabályoz.
A hazai jogirodalomban többször felmerült, hogy a faktoringszerződéseket nevesíteni kéne a Ptk.-ban. A bíróságok a faktoringot engedményezésnek tekintik, mivel „a faktoringszerződés valamely jövőben esedékessé váló követelés átruházását, megvásárlását jelenti, ez tehát engedményezésnek fogható fel. A faktorálás során felmerülő kérdésekre az engedményezés itt javasolt új szabályai választ adnak. Amennyiben ennek ellenére létezik igény a faktoring szabályozására, azt nem az engedményezés körében, hanem a bankügyletek szabályai között kell rendezni.
1. § (1) A jogosult (engedményező) az adóssal szemben fennálló pénzkövetelését szerződéssel másra (engedményes) átruházhatja (engedményezés).
Szükséges fenntartani az engedményezés szabályainak szerkezeti elhelyezését és az engedményezés dogmatikai megközelítését. Az engedményezés a korábbi hitelező (engedményező) és az új hitelező (engedményes) szerződése, ezért a kötelmi jog általános részében helyezendő el. Helyes a jogirodalom és a bírói gyakorlat megközelítése, amely az engedményezést absztrakt jogügyletnek tekinti, így a jogcímnek csak az engedményező és az engedményes közötti jogviszonyban lehet jelentősége, az adós arra nem hivatkozhat. Fenntartandó továbbá, hogy az engedményezés alakszerűtlen jogügylet, így a Ptk. 205. §-a értelmében az engedményező és az engedményes közötti konszenzus bármilyen formában történő kölcsönös kifejezésével létrejön a szerződés.
Alapvető jelentősége van az engedményezhető követelések széles körben való deklarálásának. Ennek következtében ugyanis az engedményes, hacsak a követelés nem tartozik a törvényi kivételek körébe, nyugodt lehet afelől, hogy az engedményezés érvényes. Nem jelenti ennek az elvnek a korlátozását, amennyiben a Ptk. kimondja, hogy kizárólag pénzkövetelések engedményezhetőek. A bírói gyakorlat a hatályos szabályok alapján sem ismerte el nem pénzkövetelések engedményezését érvényesnek.
(2) Nem lehet engedményezni a jogosult személyéhez kötött, valamint azokat a követeléseket, amelyek engedményezését jogszabály kizárja.
Nem szükséges módosítani a Ptk. korábbi szabályát, amely szerint a személyhez kötött követelések nem engedményezhetőek. Személyhez kötött egy követelés, ha a követelés engedményezése a szerződés tartalmi változását eredményezné. A személyhez kötött követelések körének ennél pontosabb kialakítása a bírói gyakorlat feladata. Nem engedményezhetőek továbbá azok a követelések sem, amelyek engedményezését jogszabály kizárja.
(3) Harmadik személlyel szemben hatálytalan az adós és az engedményező megállapodása, amely a követelés engedményezését kizárja. Jelen bekezdés nem érinti az engedményező felelősségét a szerződés megszegéséért. E szerződés szegés azonban nem eredményezheti az eredeti szerződés fel mondását és nem vezethet az engedményes jogainak csorbulásához.
A Ptk. nem tartalmazott rendelkezést az adós és az engedményező szerződéséből eredő követelések engedményezését kizáró kikötések érvényességére és hatályosságára. A Polgári Törvénykönyv tervezetei és a magánjogi törvényjavaslat is kimondta azonban, hogy a felek harmadik személyekre kiterjedő hatállyal kizárhatják a jogviszonyukból eredő követelések engedményezését. Talán ebből következően mondja ki a Polgári Törvénykönyv Kommentárja, hogy az ilyen kikötések harmadik személlyel szemben is hatályosak.
Dogmatikailag azonban hibás és nem is indokolt egy szerződéses kikötésnek dologi hatályt tulajdonítani. Az új szabályok ezért kimondják, hogy a felek érvényesen kiköthetik, hogy a szerződésükből származó követelések nem engedményezhetőek, ennek a kikötésnek azonban kizárólag kötelmi hatálya van, azaz harmadik személyek a kikötés ellenére is megszerzik a követelést. A kikötés azonban megfelelő jogcímet nyújt az adósnak, hogy az engedményező ellen forduljon szerződésszegés címén. Az engedményezőnek e szerződésszegése miatt nem támadhatja meg az adós a szerződést. Ez ugyanis értelmetlenné tenné az engedményezést kizáró kikötések dologi hatályának elismerését.
(4) Nem érvénytelen jövőbeli követelések, illetve több követelés együttes engedményezése.
A jogirodalom és a bírói gyakorlat bizonytalansága miatt szükséges kimondani, hogy érvényes a jövőbeli követelések, illetve követelések tömeges engedményezése is. A biztosítéki célú engedményezés érvényességét nem szükséges a Ptk.-ban kimondani, azt a jogirodalom és a bírói gyakorlat is érvényesnek fogadja el, a problémát a biztosítéki engedményes követelésének a felszámolási eljárásban történő minősítése jelentette. A biztosítékú célú engedményezést ezért a csődtörvény szabályai között kell rendezni.
(5) Az engedményezett követeléseket a kötelezett, a jogcím, az összeg és az esedékesség megjelölésével, vagy egyéb körülírással úgy kell meghatározni, hogy azok legkésőbb a követelések létrejöttekor beazonosíthatóak legyenek.
Jelen szabály célja, hogy az előző bekezdéssel összhangban rendezze a jövőbeli követelések és a tömeges követelések szabadon engedményezésének módját. Korábban a bíróságok azzal az indokolással utasították el a jövőbeli követelések érvényességének az elismerését, hogy azok definíciószerűen nem lehetnek a szerződés megkötésének időpontjában kellő pontossággal meghatározottak. Az új szabály az adásvétel körében elfogadott szabályt alkalmazza az engedményezésekre is. E szerint csak az szükséges az érvényességhez, hogy a követelések létrejöttekor meghatározható legyen, hogy az adott követelés az engedményezett követelések közé tartozik-e.
2. § (1) Az engedményezésről az engedményes és az engedményező is jogosult az adóst értesíteni.
Az új szabály elhagyta a korábbi 328. § (3) bekezdésének első fordulatát, amely előírta, hogy az engedményezésről a kötelezettet értesíteni kell. A jogirodalom és a bírói gyakorlat egységesen úgy kezelte, hogy az értesítés nem érvényességi feltétele az engedményezésnek. Az engedményes és az engedményező megállapodhat, hogy melyikük jogosult az adóst értesíteni, ez azonban az adóssal szemben nem hatályos. Amennyiben tehát az engedményező vagy az engedményes nem a szerződésben kikötöttek szerint értesíti az adóst, az adós az értesítésnek megfelelő teljesítéssel szabadul a kötelemből, a szerződésszegő fél azonban felelős lesz a szerződésszegésért.
(2) Az adós az engedményezésről való értesítésig az engedményezőnek köteles teljesíteni.
A hatályos szabályokkal megegyezően, az értesítés kizárólag adósvédelmi feladatokat lát el, az engedményezési szerződés megkötésével ugyanis a jogügylet perfektté válik, harmadik személyekkel szemben hatályosul. Az adós azonban az engedményezésről történő értesítésig kötelemszüntető hatállyal teljesíthet az engedményezőnek. Ez a szabály egyúttal azt is tisztázza, hogy az engedményezésről való bármilyen más tudomásszerzés hatálytalan.
(3) Ha az adóst az engedményező értesíti, az adós az értesítés után csak az új jogosultnak teljesíthet. Az engedményestől származó értesítés esetén az adós követelheti az engedményezés megtörténtének igazolását. Ennek hiányában csak a saját veszélyére teljesíthet annak, aki engedményesként fellépett.
A hatályos szabály fenntartása indokolt. Amennyiben az engedményező értesíti az adóst, nincs olyan indok, amely szükségessé tenné az engedményezés igazolását. Amennyiben azonban az engedményes értesíti az adóst, az adós csak abban az esetben nem teszi ki magát a kétszeri teljesítés veszélyének, ha az engedményezés megtörténtét bizonyítja az engedményes.
(4) Az adós értesítése után az adós és az engedményező szerződésének módosítása nem érinti az engedményesnek az adóssal szemben fennálló jogait.
A korábbi szabályok nem rendezték az adós és az engedményező szerződésmódosításának érvényességét és hatályosságát. Az engedményezés, illetve az adós arról való értesítése nem járhat azzal a joghatással, hogy az eredeti szerződést a felek a későbbiekben nem módosíthatják. Az engedményes védelme azonban megkívánja, hogy az engedményes jogai ne csorbulhassanak rajta kívül álló okból. Ezért szükséges kimondani, hogy az adósnak az engedményezésről való értesítését követően az eredeti szerződés módosítása nem hatályos az engedményessel szemben.
3. § (1) Az engedményezéssel az engedményes a régi jogosult helyébe lép és átszállnak rá a pénzkövetelést biztosító mellékkötelezettségekből eredő jogok is.
Ez a szakasz az engedményezés legfontosabb joghatásait határozza meg. A hatályos Pdc. kimondja, hogy az engedményezéssel átszállnak az engedményesre a követelést biztosító zálogjogból és kezességből eredő jogok is. A módosítással a zálogjogra és a kezességre való utalás helyére a pénztartozások teljesítését biztosító mellékkötelezettségek kerülnek.
(2) Az adósnak az engedményezésről való értesítése az elévülést megszakítja.
Indokolt az elévülés megszakítását kimondó szabályt fenntartani, mivel az engedményezésről való értesítés a követelésről való rendelkezését fejezi ki.
(3) Az adós az engedményessel szemben érvényesítheti azokat a kifogásokat és - ha erről a jogáról le nem mondott - beszámíthatja azokat az ellenköveteléseket is, amelyek az engedményezővel szemben az értesítéskor már fennállt jogalapon keletkeztek.
Az eddigi szabályok megfelelően szabályozták a beszámítás és a kifogások kérdését, az ahhoz kapcsolódó bírói gyakorlat sem vetett fel kérdéseket, nem szükséges tehát módosítani a korábbi szabályokat. A bekezdés lehetővé teszi, hogy az engedményes által is érvényesíthető legyen az adós és az engedményező közötti szerződésnek az a kikötése, amely szerint az adós nem jogosult az engedményezett követeléssel szemben beszámítással érvényesíteni az engedményezővel szembeni követeléseit.
4. § (1) Ha az adós azonos engedményezőtől származó azonos követelés több engedményezéséről kap értesítést (többszöri engedményezés), akkor szabadul, ha az elsőként kapott értesítésnek megfelelően teljesít.
A korábbi szabályok nem rendezték a teljesítés során felmerülő kérdéseket. Szükséges ezért a többszöri engedményezés, az utólagos engedményezés és a követelések részleteinek engedményezését szabályozni.
Az értesítés esetében - az adósvédelem elvéből kiindulva - nem érvényesül az elsőként szerző védelme. Igaz, hogy azonos követelés későbbi engedményese nem szerezte meg a követelést, amennyiben azonban elsőként értesíti az adóst, jogosult lesz a teljesítést követelni. Az adós ugyanis nincs abban a helyzetben, hogy megállapítsa, hogy történt-e korábbi engedményezés. Természetesen ez nem befolyásolja a korábbi engedményest, hogy követelje a követelést érvényesítő engedményestől az adós által teljesített összeg kifizetését.
(2) Ha az adóst az engedményes és az engedményes engedményese is értesíti (utólagos engedményezés), akkor szabadul, ha az utolsó értesítésben foglaltaknak megfelelően teljesít.
Amennyiben az engedményes továbbengedményezte a követelést, az adós az utolsóként értesítő engedményesnek köteles teljesíteni. Ilyenkor ugyanis az engedményezés bizonyítékául benyújtott okiratokból megállapítható, hogy melyik a legkésőbbi, így az adós számára nem jelent problémát annak megfelelően teljesíteni.
(3)Ha az adós egy követelés részleteinek az engedményezéséről kap értesítést, köteles az abban foglaltaknak megfelelően teljesíteni, a felmerült költségeit azonban az engedményező köteles megtéríteni.
Követelések részeinek az engedményezésekor eltérő problémák merülnek fel. Amennyiben az engedményező több részre osztja a követelést, az az adós számára költségekkel járhat, mivel nem egy, hanem adott esetben rendkívül sok engedményesnek kell teljesítenie. Az engedményezés körében szükséges elismerni a követeléseknek részletekben való engedményezését, mivel dogmatikailag az nem támadható. A felmerült költségek megtérítését azonban az adós követelheti az engedményestől. Amennyiben azonban az engedményező ezen jogát visszaélésszerűen gyakorolja, úgy az adós számára elérhetőek a joggal való visszaélés, illetve a jóerkölcsbe ütközés szankciói.
5. § (1) Az engedményező az engedményessel szemben szavatol:
A hatályos szabályok nem tisztázzák az engedményező felelősségének kérdését. A Ptk. 330. § (1) bekezdésben foglalt kezesi felelősség mellett ugyanis az adásvétel körében szabályozott jogszavatosság szabályai is léteznek. Problémát jelent továbbá, hogy az engedményező kezesi felelőssége nem bír kellő preventív hatással, mivel az csak az engedményezés fejében kapott ellenérték erejéig áll fenn. Célszerű ezért az engedményező felelősségét egységesíteni, azt a korábbinál szélesebb körre kiterjeszteni, ugyanakkor a tartalmát pontosan meghatározni. A követelésen való rendelkezési jog fennállásáért való szavatosság szükséges annak ellenére is, hogy az adós és az engedményezőnek a követelés engedményezését kizáró kikötése harmadik személyekkel hatálytalan. Ez ugyanis védi az engedményest abban az esetben, ha az engedményező már korábban engedményezte a követelést.
A szabályozás módosításával feleslegessé vált a Ptk. 330. § (2) bekezdése, amely az ellenérték fejében történő engedményezésre az adásvétel, az ingyenes engedményezésre az ajándékozás szabályait rendelte alkalmazni. Az adásvétel és az ajándékozás szabályaira való utalás valójában kizárólag a felelősségi szabályokra vonatkozott, hiszen fogalmilag kizárt engedményezés esetén tulajdonjog fenntartása vagy az adásvétel különös nemeinek, alkalmazása. Amennyiben azonban a Ptk. 330. § (1) bekezdésében foglalt kezességi szabályokat az engedményező szavatossága váltja fel, akkor kiüresedik az adásvétel szabályaira utaló (2) bekezdés, amelyet így indokolatlan fenntartani.
(2) Az engedményező szavatossága nem áll fenn, amennyiben a követelést kifejezetten bizonytalan követelésként ruházta át.
Az engedményezés szabályai diszpozitívek, ezért az engedményező kizárhatja a felelősségét az (1) bekezdésben felsorolt kérdések bármelyikében, szükségtelen ezért, hogy a Ptk. kimondja, hogy az engedményező nem felel, amennyiben felelősségét kizárta. Szükséges azonban fenntartani, hogy nem áll fenn az engedményező felelőssége bizonytalan követeléseket átruházása esetében. A követeléskezelő társaságok tipikusan bizonytalan követelések megvásárlására jöttek létre, ilyen esetekben tehát az engedményező nem szavatol a követelésekért.
7. § Ha a követelés jogszabály vagy hatóság rendelkezése folytán száll át másra, azok eltérő rendelkezése hiányában az engedményezés szabályait kell megfelelően alkalmazni. Ebben az esetben az engedményező szavatossága csak akkor marad fenn, ha ezt kifejezett rendelkezés írja elő.
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
