Szerző: Dr. Kovács Zsolt
Magyar Jog, 1994/12. 758-765. o.
Jelen írás célja adalék szolgáltatása egy, a biztosítási törvény tervezetének vitája során felmerült probléma megalapozottabb eldöntéséhez, megpróbálva a lehető legteljesebb képet adni az idevágó viták során hivatkozási alapul szolgáló európai közösségbeli jogi fejleményekről.
Első teendőnk természetesen annak rögzítése, hogy mi is ez a bizonyos „kompozit kérdés”? Ennek lényege a következő: folytatható-e a biztosítási tevékenység két alapvető ága, az életbiztosítás és az ezen kívül eső ágazatokat felölelő ún. nemélet-biztosítás egyazon jogi személy (egy ún. kompozit biztosító) által, avagy a biztosítási tevékenységet folytató jogi személyek csak a két alapvető tevékenység egyikét űzhetik egy adott időpontban.
Itt azonnal felmerül a következő kérdés, miért válhat szükségessé a két tevékenység szétválasztása?
Ezen igény alapvető forrása a két üzletág (élet és nemélet-biztosítás) eltérő jellege. Az életbiztosító életbiztosítási díjakból felhalmozott pénzeszközöket kezel, melyek terhére csak hosszabb idő múlva kell kifizetést teljesíteni. A nemélet tevékenység esetében ugyanakkor a díjfizetés és a biztosító (esetleges) teljesítése időben sokkal közelebb esik egymáshoz, továbbá ezen üzletág sokkal inkább ki van téve erőteljes káringadozásoknak. A befolyt díjakból folyamatosan kell fedezni a jelentkező kárigényeket.
Amennyiben a két tevékenységet ugyanazon vállalkozás folytatja, az ezekből befolyó pénzeszközök egy kézben vannak, s a vállalkozásnak finanszíroznia kell veszteségeit, bármely forrásból származzanak is. A fent említett okoknál fogva könnyen előállhat egy olyan helyzet, mikor is a nemélet üzletág aktuális veszteségeit a vállalkozás már nem képes fedezni a díjakból és az e célt szolgáló tartalékokból, ugyanakkor jelentős vagyoni eszközök állnak rendelkezésre az életbiztosítási tevékenységből eredően. Nyilvánvaló itt a csábítás a nemélet üzletből származó veszteségeknek az életbiztosítási bevételekből való fedezésére. Fennáll azonban annak veszélye, hogy a felhasznált pénzeszközöket a vállalkozás nem képes visszatölteni, mivel a nemélet üzlet nem termel elegendő nyereséget, melynek következtében a biztosítási szerződések alapján biztosítói szolgáltatásra jogosult személyek követelésükhöz nem, vagy csak részben jutnak hozzá.
Pontosan e szituáció, vagyis a biztosítók fizetésképtelenségének megelőzése az elsődleges oka annak, hogy a biztosítási tevékenység, ágazattól függetlenül figyelemreméltó terjedelmű állami kontroll tárgya a múlt század második felétől kezdődően. Emellett az alkalmazott felügyeleti modelltől függően, alapvetően a szerződő felek egyenlőtlen pozíciójára tekintettel más megfontolások is álltak/állnak a háttérben, témánk szempontjából azonban csak a fent említett felügyeleti törekvés bír jelentőséggel.Bár a biztosítottak és egyéb érdekelt személyek védelme a biztosítók fizetésképtelenségével szemben általánosan bevett gyakorlat, az életbiztosításban érintett személyek számára az állami kontroll hagyományosan igyekszik fokozott védelmet adni. A védelem fokozott voltának magyarázata az életbiztosítási üzletág sajátosságaiban keresendő. Az életbiztosítás hosszú távú, gyakran befektetési jellegű tevékenység, melynek tekintetében a biztosító tömeges nem teljesítése súlyos(abb) társadalmi/szociális következményekkel jár.
A fokozott védelem elsősorban az életbiztosítási díjakból felhalmozott vagyoni eszközök megőrzésére irányul, részben a témánkon kívül eső, a vagyoni eszközöknek az üzletágon belüli kezelésére vonatkozó felügyeleti szabályok érvényesítésével, másrészt pedig az üzletágak közötti pénzáramlás kontroliján keresztül. Ez utóbbi tekintetben a cél nem a két tevékenység hermetikus elzárása, hanem annak biztosítása, hogy az életbiztosítási bevételekből valóban csak az e tevékenységhez kapcsolódó kiadásokat finanszírozzák, s az ebben az üzletágban felhalmozott tartalékokat csak ezen üzletághoz kapcsolódó felelősségek fedezetéül használják.
Adott tehát a cél (a felhalmozott pénzeszközök megőrzése), s adott a kiküszöbölendő veszély is. A kézenfekvő felügyeleti válasz erre nyilvánvalóan a két tevékenység elválasztása, elsősorban pénzügyi téren, megakadályozandó az egyes tevékenységek gazdasági eredményeinek eltorzítását, különösen pedig az életbiztosítás eredményeinek a nemélet üzletág veszteségeinek fedezésére való felhasználását.
Az elválasztás gyakorlati megvalósítása alapvetően két formában történhet. Lehetséges egy biztosítási vállakózáson belül, szervezeti, számviteli és pénzügyi elkülönítés révén, de megoldható az egyes tevékenységek önálló jogi személyek által való folytatásának előírásán keresztül is. Egyik módszer sem kizárólagos, mindkettőre találhatunk példát, bár az kétségtelen tény, hogy a fejlett ipari országok többsége az utóbbi megoldást, vagyis a teljes specializációt alkalmazza, elsődleges indokként arra hivatkozva, hogy a kompozit biztosítónak a neméletbiztosítási üzletág veszteségei miatt való felszámolása esetén az életbiztosítottak helyzete is veszélybe kerül.
Ez a megosztottság jellemzi az EK tagországok gyakorlatát is.
A specializációra vonatkozó első EK szabályok megszületését (1979 részletesen lásd később) közvetlenül megelőzően az akkori 9 tagorszából 4 (Németország, Franciaország, Írország és Hollandia) alkalmazta a teljes specializációt (élet- és nemélet-biztosítás együttes folytatásának teljes tilalma), 2 (Dánia és Olaszország) csak új kompozitokat nem engedélyezett, 3 tagország pedig (Nagy-Britannia, Belgium és Luxemburg) teljes körűen engedélyezte kompozitok létesítését és működését. A később csatlakozó tagországok (Görögország, Spanyolország és Portugália) belépésüket megelőzően ugyancsak engedélyezték kompozitok működését.
1988-ban a 12 tagállamban működő 3981 közvetlen (direkt) biztosítóból összesen 348 volt kompozit biztosító, ami az 1985-ös összehasonlító adathoz képest 115-tel kevesebb
A kompozit biztosítók piaci részesedése és ezzel párhuzamosan gazdasági szerepe azonban jóval meghaladja az összes biztosító számához viszonyított arányukat (cca. 8%), Nagy-Britannia kivételével (25%) piaci részesedésük jellemzően 50% feletti (adagosán 55-60%), de a spanyol piacot a kompozitok kiugróan magas (86%) piaci részesedése jellemzi. Ezek az adatok álláspontom szerint a kompozit biztosítók életképességét demonstrálják csökkenő számuk ellenére is, különösen, ha kiegészítjük azzal a ténnyel, hogy 1979 és 1990 között egyeden kompozit biztosító sem került felszámolásra, szemben a számos, főként nemélet-biztosítókat érintő felszámolással, továbbá figyelembe vesszük az Első Irányelv (lásd később) által teremtett „ellenséges” környezetet.
Az EK alapvető célkitűzése a közös piac megteremtése, melynek egyik fontos, számunkra pillanatnyilag egyedül lényeges eleme a szolgáltatások tagállamok közötti szabad áramlása. Ennek megteremtése érdekében a Római Szerződés rögzíti a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát. Ez azonban csak a szabad áramlás előtt álló közvetlen akadályok lebontására irányuló kötelezettséget tartalmaz a tagállamok irányába, elsősorban a nemzeti elbánás elvének a diszkrimináció tilalmán keresztül való érvényesítésével, melynek eredményeképpen az EK valamely tagállamában honos természetes és jogi személyek más tagállamban az ott honos természetes és jogi személyekkel azonos feltételek mellett kezdhetnek vagy folytathatnak üzleti tevékenységet.
Ezen akadályok lebontása azonban nem változtat azon, hogy az egyes tagállamokban különböző szabályok érvényesülnek, ami közvetett módon továbbra is akadályozza a szolgáltatások szabad áramlását. Különösen könnyen belátható ez egy kompozit biztosító esetében, amely tevékenységét egy olyan tagállamban szeretné folytatni, amely nem engedélyezi ezek működését.
Ezen közvetett akadályok lebontására az EK a tagállamok jogát harmonizáló irányelveket alkotott, melyek a tagállamokat nemzeti joguknak az irányelvekben foglaltnak megfelelő módosítására kötelezi.
A biztosításra vonatkozóan (a kiegészítő és módosító irányelveket figyelmen kívül hagyva) három neméletbiztosítási és három ezekkel párhuzamos életbiztosítási irányelv született. Ezek első generációja a letelepedés szabadságához kapcsolódó jogegységesítést végezte el, előírva a biztosítók felügyelete (engedélyezés és működés feletti felügyelet) során minden tagállam által kötelezően alkalmazandó minimális féltételeket, a második a szolgáltatásnyújtás szabadsága előtti akadályokat bontotta le részben, míg a harmadik ez utóbbi folyamatot teljesítette ki.
Az eltérő koncepcióval rendelkező tagállamok meglehetősen nehezen jutottak megállapodásra abban, hogy mely koncepció érvényesüljön az egységes szabályokban, a megegyezés hiánya az egész irányelv megszületését gátolta, ez volt a fő oka egyébként annak, hogy az Első Irányelv neméletbiztosítási párjához képest hat évnyi késéssel született meg.” A tagállamok számára négy megoldási lehetőség kínálkozott. Bevezethették a teljes specializációt minden tagállamra kötelezően, a letelepedni kívánó kompozitok kötelező engedélyezését minden tagállamban, az új kompozitok létesítésének tilalmát az ezeket eddig engedélyező tagállamokban, valamint megőrizhették a status quót minden tagállamban. Ez utóbbi két esetre természetesen rendezni kellett a működő kompozitok működésének lehetőségeit az ezeket tilalmazó tagállamokban.
Az alapvető koncepcióbeli eltérésre figyelemmel nem meglepő, hogy kompromisszumos megoldás született.
A kompozitok kérdését az EK jogalkotás az életbiztosítási irányelvekben rendezte, első ízben az Első Életbiztosítási Irányelvben (a továbbiakban Első Irányelv) hozva idevonatkozó szabályokat (13. és 14. cikkely).
A főszabályt a 13 (1) cikkely tartalmazza, melynek értelmében biztosítási vállalkozás nem folytathat egyidejűleg élet és neméletbiztosítási tevékenységet. Ez a rendelkezés kétirányú tilalmat foglal magában, egyfelől nem adható engedély új kompozit biztosító alapítására, másfelől nem adható engedély egy, a két tevékenység valamelyikét folytató vállalkozás számára tevékenységének a másik üzletágra való kiterjesztésére.
Kivételt képeznek azonban az Első Irányelv életbelépésének időpontjában kompozit-ként működő vállalkozások, melyek e formában időbeli korlát nélkül folytathatják tevékenységüket abban a tagállamban, ahol így tevékenykedtek, azzal a feltétellel, hogy a két tevékenység a 14. cikkelyben megfogalmazott kritériumoknak megfelelő elkülönült irányítás alatt áll.
A kompozitok tehát a már fennálló területi kereteken belül tovább működhettek, amint azonban e kereteket el kívántak hagyni más tagállamban kívánva letelepedni leányvállalkozás vagy fióküzlet, illetve ügynökség alapítása révén, ehhez az érintett tagállamban engedélyt kellett szerezniük. Ekkor pedig belép a főszabály, mely szerint új engedély kompozitokra nem adható ki.
A 13. cikkely két irányba tartalmaz további szabályokat:
a) rendezi a kompozitok székhelyüktől különböző tagállamban működő egységeinek sorsát a specializáció jegyében, úgy rendelkezve, hogy a tagállamok megkívánhatják, hogy a területükön székhellyel rendelkező (leányvállalat) vagy fióküzletként, illetve ügynökségként működő kompozitok kizárólag a két tevékenység egyikét folytassák a továbbiakban. Fióküzlet, illetve ügynökség esetén ehhez a székhely szerint illetékes tagállam felügyeleti hatóságával való előzetes konzultáció szükséges;
b) a másik rendezendő kérdés az volt, hogy amennyiben a tovább működő kompozitok a más tagállamban található egységeik tekintetében a specializáció követelményének eleget tesznek, szükséges-e további korlátozás arra nézve, hogy ebben a bizonyos másik tagállamban milyen üzletágban tevékenykedhetnek (pl. fenntarthatnak-e egy életbiztosítási és egy neméletbiztosítási fióküzletet vagy egy életbiztosítási ügynökséget és egy neméletbiztosítási leányvállalkozást egyidejűleg ugyanazon tagállamban). E tekintetben az anyavállalkozáshoz (vagyis a kompozit biztosítóhoz) fűződő kapcsolat eltérő mélysége miatt különböző megítélés alá esnek a leányvállalkozások és a fióküzletek, illetve ügynökségek. Az előbbi kategóriába tartozó vállalkozások az anyavállalkozástól elkülönült jogi személyként, pénzügyileg (is) függnek az anyavállalkozástól. A szoros pénzügyi összefonódás működési formától függően fennálló lehetőségére tekintettel a szabályozási elvként választott teljes specializáció mögött álló koncepció következetes végigvitele logikusan vezetett korlátozó rendelkezések beiktatásához.
Ez az irányelvben a következőképpen jelenik meg. Kompozit biztosító fióküzletet vagy ügynökséget csak neméletbiztosítási tevékenység folytatására alapíthat. Életbiztosítási tevékenységet csak leányvállalat alapításán keresztül folytathat, kivéve az Első Irányelv életbelépésének időpontjában már működő életbiztosítási fióküzletet, mely e formában tovább működhet. Ez utóbbi esetben azonban, ha neméletbiztosítási tevékenységet is akar folytatni az érintett tagállamban, az életbiztosítási tevékenységet egy leányvállalkozásba kell átvinnie.
Az elkülönítés mikéntjére nézve az irányelv az üzletvitel három lényegi elemét emeli ki:
a) számvitel - az élet és nemélet üzletből származó bevételek és kiadások forrás szerint elkülönítve tartandók nyilván, a közös tételek az illetékes felügyeleti hatóság által jóváhagyandó arányban osztandók fel;
b) pénzügyi előírások - a két tevékenység olyan megítélés alá esik, mintha azt két külön vállalkozás folytatná, így az adott tevékenységre vonatkozó irányelv által előírt minimális pénzügyi követelményeknek (szavatoló tőke, minimum garancia alap, a szavatoló tőke összetételére vonatkozó speciális előírások) külön is meg kell felelni, vagyis lényegében két különböző szavatoló tőkeösszeg (solvency margin) és az ezzel arányos minimum garancia alap tartandó fenn, a szavatoló tőke összetételére vonatkozó előírások betartása mellett.
Az egyes tevékenységekhez kapcsolódó pénzügyi követelményeknek a vállalkozásnak az adott tevékenységhez kapcsolódó eszközökből kell megfelelnie, azokat nem terhelheti a másik tevékenység kapcsán rendelkezésre álló forrásaira. Amennyiben azonban a valamely tevékenységhez kapcsolódó szavatoló tőke az előírt minimumot meghaladja, a szavatoló tőkének ezen felül meglévő explicit (a mérlegben megjelent) tételeit a vállalkozás a felügyeleti hatóság tájékoztatása mellett felhasználhatja a másik tevékenységgel kapcsolatos pénzügyi kötelezettségeinek fedezésére.
Amennyiben a két tevékenység bármelyikére előírt tőkeösszeg a megkívánt mérték alá csökken, a felügyeleti hatóság köteles a megfelelő intézkedéseket megtenni a vállalkozás pénzügyi helyzetének helyreállítására, függetlenül a másik tevékenységhez kapcsolódó szavatoló tőkeösszeg állapotától, valamint a vállalkozás egészének pénzügyi helyzetétől;
c) szervezeti - csak elkülönített irányítást (management) kíván meg az irányelv, de nincs előírt szervezeti forma (valószínűleg képtelenség is volna előírni), csupán célok, amelyek elérésére alkalmasnak kell lennie a külön szervezetnek. Ezek a következők: a két tevékenység világosan különüljön el egymástól; az élet- és nemélet-biztosítottak érdekeit ne befolyásolja hátrányosan a két tevékenység egyidejű folytatása; az életbiztosításból származó eredmények úgy szolgálják az életbiztosítottak érdekeit, mintha a vállalkozás kizárólag életbiztosítási tevékenységet folytatna.
Az Első Irányelv tehát egyértelműen a specializációt választotta szabályozási elvül, elfogadta azonban a status quo korlátozott fenntartását, az alapvető célt, az életbiztosítási források lehető legnagyobb fokú védelmének megvalósítását szolgáló biztosítékok mellett. Meg kell még jegyeznünk, hogy az irányelv csak keretszabályokat ad meg, melyet az egyes tagországok felügyeleti szabályainak és adminisztratív gyakorlatának kellett konkrét tartalommal megtöltenie.
Az életbiztosítási tevékenységből származó bevételeknek a neméletbiztosítási üzletágba való átáramoltatására azonban nemcsak egyazon vállalkozás keretein belül van mód, arra lehetőséget kínálnak két vállalkozás által kötött, a nemélet-biztosítást űző vállalkozás által az életbiztosítónak nyújtandó szolgáltatásokra (pl. számítógépes hálózat, ügynökök, könyvelés stb.) irányuló megállapodások is. A kompozitok sorsáról folytatott későbbi viták során fontos szerepet kapó kérdés jelentőségét felismerve már az Első Irányelv is foglalkozik az azonos vállalatcsoporthoz tartozó, de az életbiztosítási és nemélet-biztosítási tevékenységet külön-külön folytató vállalkozások problémájával.
Amennyiben valamely neméletbiztosítási tevékenységet folytató vállalkozás pénzügyi, kereskedelmi vagy adminisztratív kapcsolatban áll egy életbiztosítási tevékenységet folytató vállalkozással, a székhely szerint illetékes felügyeleti hatóság(ok) köteles(ek) biztosítani, hogy a vállalkozások eredményeit ne torzítsák el közöttük létrejött megállapodások, vagy bármely más, a bevételek és kiadások felosztását érintő megoldás.
Ez az irányelv jelentős előrelépést hozott az egységes biztosítási piac megteremtése irányába a letelepedés nélkül való szolgáltatásnyújtásnak az életbiztosítás területén való részleges bevezetésével. Ennek lényege annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy amennyiben a biztosított maga keresi meg a másik tagállamban működő biztosítót szerződéskötési igényével, ezt a lakó-, illetve tartózkodási helye szerint illetékes tagállam szabályai megengedjék, s az e módon létrejött szerződések által képviselt biztosítási tevékenység a biztosító érintett egysége (székhely, illetve telephely fiók vagy ügynökség esetén) szerint illetékes tagállam felügyeleti hatóságának felügyelete alá tartozzon. Ez esetben a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtást a megkeresések alapján történő üzletkötés jelenti, a felügyeleti jogosítványok e módon való koncentrálásának lényegi következménye pedig a szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállam megfosztása e tevékenység engedélyezési kötelezettség alá vonására irányuló jogától. A liberalizálás e formája azonban természetesen felvetette azt a kérdést, hogy a kompozit biztosítók is elfogadhatnak-e ilyen megkeresést. Az Első Irányelv specializációt előtérbe helyező szabályai fényében némileg meglepő módon, az irányelv 18. cikkelye megengedi a kompozitok számára a szolgáltatásnyújtás szabadságának e módon való gyakorlását, amit véleményem szerint az e kérdésben elfoglalt közösségi álláspont lazulása első jeleként értékelhetünk (a további fejleményeket lásd alább). További figyelemreméltó jel, hogy e rendelkezés, az érintett tagállam jogszabályai adta lehetőség függvényében lehetővé teszi a kompozitok számára a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtást azon esetekben is, amelyekre nézve a szolgáltatásnyújtás helyének tagállama továbbra is jogosult a biztosítási tevékenység e módon való folytatását engedélyhez kötni. Ez utóbbi jogosítvány jelentősége inkább elvi jelentőség, mivel kevéssé valószínű, hogy a kompozitokat eleve tilalmazó tagállamok ilyen engedélyt kiadnának.Bár ezen irányelv fontos jelzésekkel szolgált a Közösségnek a kompozit kérdésben való álláspontjának változásáról, tényleges hatását nem fejtheti ki, mivel még a jogszabályaiknak az irányelvben foglaltaknak megfelelő módosítására a tagállamok számára megszabott határidő (1992. november 20.) lejárta előtt megszületett a Harmadik Irányelv, mely a szóban forgó 18. cikkelyt (is) hatályon kívül helyezte.
Az Első Irányelv 39. cikkely (2) bekezdése alapján a Közösség Bizottsága köteles volt az irányelv életbelépését követő 10 év eltelte után a kompozit biztosítók és a specializált életbiztosítók működését megvizsgálni és vizsgálatának eredményéről jelentést előterjeszteni a Tanácsnak.
A tényleges vizsgálatot a Price Waterhouse Management Consultants londoni székhelyű cég végezte a Bizottság felkérésére, mely a tagállamok felügyeleti hatóságaitól és biztosítói érdekképviseleti szerveitől beszerzett információ alapján készítette el jelentését a Bizottság felé.
A jelentés három kérdést vizsgál a kompozit biztosítók működésével kapcsolatban.
A jelentés lényegi megállapításai a következőkben foglalhatók össze:
a) a kompozitokat engedélyező tagállamok az elkülönült irányítást különösebb nehézség nélkül vezették be és alkalmazták, néhány (Nagy-Britannia, Olaszország) közülük már korábban is alkalmazott ilyen szabályokat;
b) az elkülönült irányítás jelenlegi formájában megfelelően ellenőrizhetővé teszi a vagyoni eszközök felhasználására előírt korlátok betartását, s így az élet- és neméletbiztosítási üzletág közötti pénzmozgások figyelemmel kísérését;
c) Az elkülönült irányítás megvalósítása három területen vet fel problémákat:
A jelentés a gyakorlatban jelentkező problémák ellenére arra a következtetésre jut, hogy nem állja meg a helyét az a nézet, mely szerint az élet- és neméletbiztosítási tevékenységre vonatkozóan a biztosítók vagyoni eszközei és tartozásai szétválasztásának egyedüli biztonságos módja a specializált vállalkozások létesítése, továbbá semmilyen gyakorlati bizonyíték nincs arra nézve, hogy az életbiztosítottak érdekei nagyobb kockázatnak vannak kitéve kompozit biztosítók esetében.
E következtetését az alábbiakkal támasztja alá:
Megállapításai és következtetései alapján a jelentés a következő javaslatokat teszi:
a) az elkülönült irányítás fenntartása mellett új kompozitok engedélyezésének lehetővé tétele és a működő kompozitok más tagállamban e formában való tevékenysége korlátainak (lásd 3.2.1.1 Vb pont) feloldása;
b) az elkülönült irányításra vonatkozó szabályok kiegészítése annak érdekében, hogy a két biztosítási üzletág vagyoni eszközeinek különválasztása lehetővé váljon felszámolás esetén;
c) a költségmegosztás részletesebb szabályozása, de ilyen szabályokra az egy pénzügyi csoporton belül működő specializált biztosítók esetében is szükség van.
A jelentés eredménye egyértelműen jelezte, hogy a kompozitok kérdése újraszabályozást igényel. Ezért a Bizottság e kérdést is belefoglalta az 1992-vel megteremtendő egységes belső piac kialakításához kapcsolódóan meghozandó, éppen születőben lévő Harmadik Irányelv tervezetébe.
A Tanácshoz beterjesztett tervezet, a Price Waterhouse jelentéssel összhangban 14a. cikkelyében feloldja az új kompozitok engedélyezésére vonatkozó tilalmat, az elkülönült irányítás követelményének fenntartása mellett. Az egységes koncepció (teljes specializáció kontra kompozit szabadság) alapján történő teljes harmonizáció helyett minden tagállam a saját, eltérő koncepcióját alkalmazhatta volna. Ezzel a lépéssel az e kérdés harmonizációs folyamatának megkezdése előttihez hasonló állapot állt volna vissza, a szolgáltatásnyújtás szabadságának megvalósítása által teremtett, alább tárgyalt eltérő körülmények között.
A tervezet e rendelkezése a Gazdasági és Szociális Bizottság pozitív véleménye ellenére végül is elbukott a teljes specializációt követő tagállamok ellenállásán. Az ellenkezés és így a kudarc is a tagállamok saját megoldásukat lehető legnagyobb mértékig előnyben részesítő hagyományos hozzáállásán túl alapvetően két okra vezethető vissza.
Nem sikerült megoldani a kompozit biztosítók felszámolása esetére irányadó, az életbiztosítási pénzeszközök elkülönített kezelését biztosító speciális szabályok bevezetését. A biztosítók felszámolásának speciális szabályaira vonatkozó irányelv jelen sorok írásakor is még mindig csak tervezet formájában létezik, de a tervezet jelenlegi formájában egyébként sem foglalkozik a kérdéssel. Azt, hogy e probléma megoldatlansága milyen súllyal esett latba az új kompozitok tilalmának fenntartásánál az is mutatja, hogy a Harmadik Irányelvnek az Első Irányelv 13. cikkelyét módosító, a kompozitokra vonatkozó új szabályokat tartalmazó 16. cikkelye a Bizottságot a kompozitok helyzetének felülvizsgálatára a biztosítók felszámolására vonatkozó szabályok további harmonizációjának fényében kötelezi.
A másik ok a kompozitokat tiltó tagállamok reakciója a letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtás Harmadik Irányelv által történt teljes körű bevezetésére. Ez a mi szempontunkból azt jelenti, hogy az egyes tagállamokban működő kompozitok más tagállamokban anélkül folytathatnak akár életbiztosítási, akár neméletbiztosítási tevékenységet, avagy mindkettőt párhuzamosan, hogy ott engedélyt kellene beszerezniük. Engedélyezési kötelezettség hiányában pedig a kompozitokat egyébként tilalmazó tagállam semmilyen eszközzel nem rendelkezik arra, hogy a területén tevékenykedő kompozitot specializációra kényszerítse. Felmerül természetesen a kérdés, hogy ilyen körülmények között egyáltalán mi értelme van a kompozit tilalom fenntartásának? Erre azt a választ adhatjuk, hogy a specializáció mellett lévő tagállamok, ha már az irányelv alapvető célkitűzését, a szolgáltatások áramlásának teljes szabadságát nem is tudták korlátozni a kompozitok tekintetében, legalább a területükön megjelenő ilyen vállalkozások számát szerették volna a lehetséges minimumon tartani.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kompozitokat engedő tagállamoknak mégis sikerült elérnie a tilalom részleges feloldását (lásd a 3.2.4. pontban).
Az irányelv 16. cikkelye az Első Irányelv 13. cikkelyét módosítja, érintetlenül hagyva az elkülönült irányításra vonatkozó 14. cikkelyt.
Ahogy azt az előzőekben már említettem, az irányelv fenntartja az életbiztosítási és neméletbiztosítási tevékenység együttes folytatásának, vagyis lényegében az új kompozitok engedélyezésének tilalmát.
A 16. cikkely (2) bekezdése tartalmazza a kompozitok tilalmának feloldására irányuló törekvések által elért kompromisszumos eredményt, melynek lényege, hogy az irányelvek besorolási rendszerében a nemélet-biztosítás körébe tartozó betegség- és baleset-biztosítás a jövőben folytatható az életbiztosítási tevékenységgel együtt. Ez a brit biztosítási piac egyik lényeges problémájára hoz megoldást, ahol is e két biztosítási ágazatot jellemzően életbiztosítási vállalkozások űzték a tilalom bevezetését megelőzően. E kompromisszum révén sikerült elfogadtatni a kompozitok tilalmát leghevesebben ellenző Nagy-Britanniával is a tilalom részleges fenntartását.
Az irányelv életbelépésekor működő kompozitok, valamint az újonnan engedélyezett, betegség- és baleset-biztosítást az életbiztosítással együtt művelő vállalkozások az életbiztosítási tevékenységet folytathatják a neméletbiztosítási tevékenységgel együtt, az elkülönült irányítás fenntartása mellett.
Az életbiztosítási és neméletbiztosítási tevékenység együttes folytatásának részleges megengedése szükségessé tette annak lehetővé tételét is, hogy a tagállamok megkívánhassák a két különböző tevékenységre irányadó, az egyes üzletágak eltérő sajátosságaira figyelemmel több tekintetben eltérő szabályok közül az életbiztosításra vonatkozó számviteli és (az e területen való további jogegységesítés megtörténtéig) a felszámoláshoz kapcsolódó rendelkezések alkalmazását. Ez a kompozitokat tiltó tagállamok számára nyújt lehetőséget arra, hogy a területükön letelepedni kívánó, immár kötelezően engedélyezendő „részleges" kompozitokkal szemben, legalábbis részben, az elkülönült irányításon túlmenő, szigorúbb követelményeket támasszanak.
Az azonos vállalatcsoporthoz tartozó, de az életbiztosítási és neméletbiztosítási tevékenységet külön-külön folytató vállalkozások között létrejött megállapodások, vagy bármely más, a bevételek és kiadások felosztását érintő megoldás felügyeleti ellenőrzésére vonatkozó szabály fenntartásán túlmenően érdemi változás még az Első Irányelvhez képest, hogy a tagállamok a továbbiakban csak a területükön székhellyel rendelkező vállalkozásoktól követelhetik meg az életbiztosítás és a nemélet-biztosítás egyidejű folytatásának megszüntetését, természetesen a betegség- és a baleset-biztosításra vonatkozó speciális szabályok figyelembevételével. A figyelemreméltó változás itt abban van, hogy a kompozitként tevékenykedő fiók vagy ügynökség már nem kényszeríthet specializációra. Ez egyébként logikusan következik abból, hogy a székhely szerinti tagállam felügyeleti hatósága által kiadott vagy fenntartott engedély a Harmadik Irányelv szabályozási koncepciójában az egész Közösség területére érvényes, és magában foglalja a más tagállamban való tevékenységet akár fióküzlet vagy ügynökség alapítása, akár pedig letelepedés nélküli szolgáltatásnyújtás révén, anélkül, hogy a szolgáltatásnyújtással érintett tagállamtól engedélyt kellene a vállalkozásnak beszereznie. A tevékenységi engedély egységességével és szándékolt érvényességi körével azonban nyilvánvalóan nem fér össze a más tagállamban legitim módon kompozitként tevékenykedő biztosítási vállalkozás működési körének korlátozása.
Ugyanezen meggondolás alapján oldotta fel az irányelv a kompozit biztosítók más tagállambeli egységeinek működési körére vonatkozó korlátozásokat (lásd 3.2.1.1./b pont fent) is.
A kompozitok sorsának átmeneti rendezésén túlmenően a Bizottság megpróbált választ adni a Price Waterhouse jelentésben felvetett, az azonos vállalatcsoporthoz tartozó, de egymástól elkülönülten működő élet- és nemélet-biztosítók közötti megfelelő költségmegosztás problémájára is. A tagállamokat e téren már terhelte általános kötelezettség a költségmegosztás terén létrejött megállapodások ellenőrzésére. A továbblépés lehetett volna egyfelől az ennek gyakorlati megvalósítását szolgáló részletszabályok egységesítése, ez azonban ellentétben állt volna a közösségi jogalkotás teljes harmonizációt feladó, csak a valóban "létfontosságú" szabályokat egységesíteni kívánó irányvonalával, nem is beszélve egy teljeskörű harmonizáció megvalósítása során áthidalandó nehézségekről.
Ezért a bizottság inkább a vállalatcsoporttal kapcsolatos információszerzés lehetőségeit kívánta bővíteni, a tagállamok felügyeleti hatóságaira bízva, hogy miként tesznek eleget ellenőrzési kötelezettségüknek.
Figyelemmel arra, hogy az azonos vállalatcsoporthoz tartozó vállalkozások felügyeletének erősítése tágabb körben, általában a pénzügyi szolgáltatások terén már szintén napirenden volt, a Bizottság nem készített külön irányelvtervezetet a csak biztosítási vállalkozásokból álló vállalatcsoportokra, hanem egy, általános, a pénzügyi szolgáltatásokat nyújtó vállalkozásokat magukba foglaló pénzügyi csoportok felügyeletének erősítésével foglalkozó irányelv tervezetét nyújtotta be a Tanácsnak.
Ennek lényegi rendelkezései a következőkben foglalhatók össze:
Az új kompozitok tilalmának bevezetése óta 15 év telt el, a kérdés mégis ugyanaz mint volt, mi legyen a kompozitok sorsa az egységes európai piacon?
A háttérben lezajlott változások azonban már más választ kívánnak. A tagállamok álláspontja továbbra is alapvetően különbözik annak megítélésében, hogy szükséges-e az életbiztosítási és neméletbiztosítási tevékenység teljes szétválasztása az életbiztosítottak érdekeinek védelmében, amiben fontos szerepet játszik a tagállamoknak az állam gazdasági szerepéről, ezen belül is kiemelten a fogyasztóvédelemben betöltendő feladatairól való elképzelése, valamint biztosítási piacuk hagyományos szerkezete.
A Közösség eredeti célja, a szolgáltatások szabad áramlása előtti akadályok lebontásának a tagállamok jogának teljeskörű egységesítésén keresztül való megvalósítása azonban időközben a süllyesztőbe került, elsősorban annak okán, hogy a tagállamok sok esetben nem tudtak megállapodni abban, hogy a nemzeti jogok eltérő megoldásai közül melyiket részesítsék előnyben.
A teljes harmonizáció helyett az érintett termék vagy szolgáltatás minőségét az összes tagállam által elfogadható szinten rögzítő minimum követelmények harmonizálására és az ezeknek megfelelő nemzeti szabályok kölcsönös elismerésére (az ún. Cassis de Dijon elv) került a hangsúly.
Ez a kompozitok problémájára vetítve a következőket jelenti. Az Első Irányelv által megcélzott, bár csak részlegesen megvalósított, a teljes specializáció jegyében történt abszolút harmonizáció lekerült a napirendről. Ehelyett a hangsúly azon van, hogy a továbbra is működő kompozitok pénzügyi teljesítőképességét és az ezeken belül felhalmozott életbiztosítási alapok védelmét a kompozitokat engedélyező tagállamok felügyeleti szabályai a teljes specializációt követő tagállamok által elfogadható módon biztosítsák. Ennek megvalósítása egyfelől a pénzügyi teljesítőképesség fenntartására irányuló felügyeleti szabályokkal szembeni minimumkövetelmények (szavatoló tőke, technikai tartalékok, felügyeleti intézkedések) egységesítésének a Harmadik Irányelvvel betetőződő (bár valószínűleg be nem fejezett) folyamatán keresztül, másfelől, speciálisan a kompozit biztosítókra nézve az elkülönült irányítás követelményének minden érintett tagállamra való kiterjesztésével történt meg.
A jövőre nézve két megállapítás tehető, annak megjegyzésével, hogy mint azt a Price Waterhouse jelentés sorsa is mutatja, a változás tényleges iránya, illetve sebessége korántsem csupán a szakmai viták eredményein múlik.
Valószínűtlen, hogy akár a kompozitok teljes körű felszámolására, akár minden tagállamban való kötelező engedélyezésére sor kerülne. A legreálisabbnak az a következtetés tűnik, hogy a már létező kompozitokat engedélyező tagállamok lehetőséget kapnak új kompozitok engedélyezésére is. Ennek azonban valószínűleg előfeltétele lesz a felszámolásra vonatkozó speciális szabályok elfogadása.
AaronovitchSamson: The insurance industry in the countries of the ECClifford Chance: Insurance regulation in Europe.Lloyd's of London Press Ltd. London, 1993Coulet, T.: European insurance and the single market. Statistical Office of the European Communities Office for Official Publications of the EC. 1992 LuxembourgEllis, T. H.: European integration and insurance. Witherby & Co. Ltd. 1980 London Finsinger-Hammond-Tapp: Insurance: competition or regulation. The Institute for Fiscal Studies London, 1985 Report Series No. 19.Lasok, D.: The law of the economy in the European Communities Butterworths London, 1980 Policy issues in insurance. OECD 1993 ParisPool, Bill: The creation of the internal insurance market Office for Official. Publications of the EC. 1990 LuxembourgPrice Waterhouse: Composite and specialised insurance companies in the EC Report to the Commission of the European Communities 17 December 1990Maitland-Walker, J.: EC insurance directives Lloyd's of London Press Ltd. London, 1992
Honlapunk sütiket használ annak érdekében, hogy személyre szabott módon tudjuk megjeleníteni Önnek a tartalmakat. Kérjük, olvassa el Süti Kezelési Tájékoztatónkat, amelyben további információkat olvashat a sütikről és azok kezeléséről. Beállításait módosíthatja ezen a linken vagy saját böngészőjének beállításaiban.
Ezek a sütik szükségesek a weboldal futtatásához, és nem kapcsolhatók ki. Az ilyen sütik csak olyan műveletekre vonatkoznak, mint például a nyelv, az adatvédelmi preferenciák. Beállíthatja a böngészőjét, hogy blokkolja ezeket a sütiket, de webhelyünk esetleg nem megfelelően fog működik.
A Süti Adatkezelési Tájékoztatót megismertem és hozzájárulok ahhoz, hogy a Gárdos Mosonyi Tomori Ügyvédi Iroda, mint adatkezelő a Google Analytics sütikkel kapcsolatban az IP címemet statisztikai célból kezelje. Tudomásul veszem, hogy a hozzájárulásomat bármikor visszavonhatom.
