Az egyenlő munkáért egyenlő bér elve a gyakorlatban

A Kúria felülvizsgálati eljárás keretében nemrégiben az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének érvényesülését vizsgálta (Kúria, Mfv.I.10.371/2017.). Az ennek keretében született döntését elvi bírósági határozatként is közzétette (EBH2018.M24.), mivel az abban felmerült jogkérdés lényeges és széles kört érinthet.

A Munka Törvénykönyvéből következően a munka díjazásával kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani (12. §). Ennek az elvnek elsősorban a magánszektorban van jelentősége, ahol a felek szabadon megállapodhatnak a bérezésben, ugyanakkor a munkáltatónak különös körültekintéssel kell eljárnia, hogy e szabadságának gyakorlása ne eredményezze azt, hogy hátrányosan megkülönbözteti egyes alkalmazottait.

Perbeli tényállás

Az alperes munkáltató 2012. júliustól a felperes munkavállalót abban a munkakörben alkalmazta, amelyet korábban egy olyan munkavállalója töltött be, aki gyermeknevelés céljából fizetés nélküli szabadságot vett igénybe. A felperes munkabére alacsonyabb volt a távollévő kolléganője kereseténél. Mindkét munkavállaló rendelkezett a munkáltató által megkövetelt OKJ-s képzettséggel. A korábbi munkavállaló ezen felül szakirányú felsőfokú végzettséggel is régóta rendelkezett, a felperes azonban ilyet csak a munkaviszony kezdetét követően két évvel, 2014-ben szerzett. Az érintett munkavállalók feladatköre nem egyezett meg pontosan. A felperes 2015-ben felmondással megszüntette a munkaviszonyát, miután kérése ellenére az alperes munkáltató nem igazította bérét a helyettesített személy keresetéhez.

A felperes keresetében az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 8. § a) pontja és a 19. §-a alapján arra hivatkozott, hogy a munkáltató őt férfiként hátrányos megkülönböztetésben részesítette a fizetés nélküli szabadságát töltő női munkavállalóval szemben, és a bérkülönbözet megfizetésére kérte kötelezni a munkáltatót. Az alperes a kereset elutasítását kérte, és a távollévő munkavállaló felsőfokú végzettségével magyarázta a bérek közötti különbségtételt.

Kúria megállapításai

A Kúria a másodfokú bírósággal egyezően állapította meg, hogy az érintettek munkaköri feladatai valóban nem egyeztek meg teljesen, azonban a távollévő kolléganő is ellátott olyan feladatot, amit a felperes nem, így egyértelműen nem állítható, hogy a felperes több feladatot látott volna el az elődjénél.  Az elsőfokú bíróság tehát tévesen adott helyt (részben) a keresetnek arra hivatkozva, hogy a felperes munkaköri feladatai lényegesen meghaladták a távollévő kolléganő feladatait.

A Kúria abban is egyetértett az alsóbb fokú bíróságokkal, hogy az érintettek felsőfokú végzettségének sem volt jelentősége, mivel az alperes kizárólag az OKJ-s képesítést követelte meg a pozíció betöltéséhez. Az elsőfokon eljáró bíróság helyesen állapította meg, hogy a felsőfokú végzettséget, mint követelményt sem a munkaszerződés megkötésére szóló ajánlat, sem a munkaköri leírás nem tartalmazta.

Jóllehet, a Kúria a döntés kimenetelét tekintve egyetértett a másodfokú bírósággal, az ügy érdemét illetően pontosította annak okfejtését. A Kúria szerint a másodfokú bíróság helyesen világított rá arra, hogy a felperes a keresetét arra alapozta, hogy őt férfiként hátrányos megkülönböztetés érte, így a bírósági gyakorlat szerint az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerére tekintettel kell értékelni. Téves azonban a másodfokú ítélet azon megállapítása, mely szerint a felperesnek arra nézve is tényállítást kellett volna tennie, hogy kifejezetten az általa megjelölt védett tulajdonsága (férfi nemű) miatt részesült alacsonyabb bérben.

A Kúria kifejtette ugyanis, hogy az egyenlő bánásmód megsértésének megállapításához csak az szükséges, hogy a felperes valószínűsítse, hogy hátrány érte, és rendelkezik az Ebktv. 8. §-a szerinti valamely védett tulajdonsággal, azonban a kettő közötti okozati összefüggés valószínűsítésének, bizonyításának kötelezettsége nem következik a jogszabályból. Azt már az alperesnek kell bizonyítania, hogy a felperes nem a védett tulajdonságára tekintettel került hátrányos helyzetbe.

A perbeli esetben a Kúria megállapította, hogy a felperes valószínűsítette a védett tulajdonságát (férfi nemű) és a hátrányos helyzetét (alacsonyabb bér), ugyanakkor az alperes megfelelően bizonyította, hogy a felperes nem arra tekintettel kapott kevesebb fizetést, mert férfi, hanem a kevesebb munkatapasztalata miatt.

Az elsőfokon eljáró bírósággal szemben a másodfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy önmagában azt a körülményt, hogy a szabadságon lévő munkavállaló lényegesen hosszabb ideje dolgozott az alperesnél, az alperes értékelhette úgy, hogy jelentősebb munkatapasztalattal rendelkezik a felperesnél, és az ebből adódó különbséget a bérezésben is jogszerűen érvényesíthette.

A Kúria hangsúlyozta, hogy a hosszabb szolgálati idő egyet jelent a több tapasztalattal, és ezen felül nem szükséges azt igazolni, hogy az érintett személyek tapasztalata eltérő a konkrét feladatok vonatkozásában, ahogy azt az elsőfokú bíróság hibásan megkövetelte.

A másodfokú bíróság és a Kúria tehát a szolgálati időre alapozott tapasztalatot a vizsgált esetben - az Ebktv-ben megkövetelt - „indokolt, tényleges és a meghatározó szakmai feltételként” értékelte, amely alapján az alperes a bérkülönbséget „jogszerű célt követő és azzal arányos megkülönböztetésként” alkalmazta, ami nem jelentette az egyenlő bánásmód megsértését [Munka Törvénykönyve 12. § (3) bek., Ebktv. 22. § (1) bek. a) pont].

Tanulságok

1) Az eljáró bíróságok egyezően - az általános joggyakorlatnak megfelelően - állapították meg, hogy az „egyenlő értékű munkáért egyenlő bér” elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell értelmezni, így arra az Ebktv. -ben meghatározott feltételek mellett lehet hivatkozni. Ez alapján a Kúria egyértelművé tette, hogy a felperesnek kell valószínűsítenie, hogy rendelkezik védett tulajdonsággal, és hátrányt szenvedett, ezen felül azonban további tényállítási, bizonyítási kötelezettsége nincs. Ha azonban az alperes sikerrel bizonyítja, hogy a felperes által valószínűsített körülmények nem állnak fenn, vagy azok között nincs okozati összefüggés, az egyenlő bánásmód sérelme nem állapítható meg.

Mindebből az is következik, hogy ha a sérelmet szenvedett fél nem tud védett tulajdonságra hivatkozni, akkor az egyenlő bánásmód sérelmére nem hivatkozhat, és esetében nem érvényesülnek a kedvező bizonyítási szabályok. Felmerül a kérdés, hogy ha a sérelem az eltérő bérezésben nyilvánul meg, azonban védett tulajdonság nem azonosítható, mert két nagyon hasonló élethelyzetben lévő munkavállalóról van szó (pl: két fiatal, gyermektelen, friss diplomás, azonos végzettségű férfi munkavállaló esetén), akkor az alacsonyabb bérben részesülő munkavállaló másra hivatkozva kérheti-e a bíróságtól a bére rendezését. A Kúria joggyakorlat-elemző csoportja összefoglaló véleményében egyértelművé tette, hogy a válasz nem: „Az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét az egyenlő bánásmód követelményrendszerén belül kell és lehet értelmezni”. (…) Ennek megfelelően védett tulajdonság, illetve hátrány megjelölése, valószínűsítése nélkül az egyenlő munkáért egyenlő bér elvének sérelme nem állapítható meg. Ezt az elvet erősítette a Kúria EBH 2014.M.19. szám alatt megjelent döntése is.”

A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ha a munkáltató új, kevesebb tapasztalattal rendelkező munkatársat alkalmaz magasabb bérrel, akkor a régebb óta ott dolgozók nem hivatkozhatnak arra, hogy kevesebb fizetést kapnak, kivéve, ha egyúttal védett tulajdonságot is meg tudnak jelölni. Annak eldöntése a bíróságokra vár, hogy a munkáltató egy ilyen helyzetben ki tudja-e menteni magát azzal, hogy a megváltozott munkaerőpiaci körülmények miatt „kényszerült” magasabb bérrel alkalmazni az új munkavállalót.

2) További lényeges megállapítása a perbeli ítéletnek, hogy amennyiben egy munkavállaló hosszabb ideje dolgozik egy adott munkáltatónál, akkor önmagában ebből a körülményből lehet arra következtetni, hogy több tapasztalattal rendelkezik egy olyan munkatársához képest, aki később kezdett ugyanezen a helyen dolgozni, és a bíróság nem követeli meg az egyes konkrét feladatok szintjén a tényleges tapasztalat bizonyítását. Az eltérő tapasztalatra hivatkozva pedig a munkáltató jogszerűen alkalmazhat eltérő bért, feltéve, hogy a különbségtétel indokolt és arányos. 

3) Végül, de nem utolsó sorban, az ügy érdeméhez lazábban kapcsolódó megállapítása a bemutatott ítéletnek, hogy a munkáltató pusztán valamely képesítés, végzettség alapján abban az esetben alkalmazhat eltérő bérezést, ha az érintett munkavállalók számára kommunikálja e képesítés, végzettség jelentőségét a munkakör betöltéséhez.

Vissza a hírekhez